Váratlanul szép számban összegyűltek a fideszesek a Bem rakpartra meghirdetett ünnepi megemlékezésen, főleg ahhoz képest, hogy hosszú idő után először ellenzékben, ráadásul Orbán Viktor nélkül fordult rá október 23-ra a párt és követőtábora. A Pancho Arénát biztos meg lehetett volna tölteni a jelenlévőkkel, de még a hangulatra sem lehetett nagy panasz.

Amikor befutok a Frankel Leó út felől, Radics Bélánál már sorszámot kell húzni a szelfizéshez. Pócs János úgy pózol akár egy filmsztár. Váltanék pár szót Havasi Bertalannal, de mondatonként rángatják el egy közös kép vagy kézfogás erejéig. Nincs csalódottság a levegőben. Rossz szót nem hallani, leszámítva egy lelkes, fiatal orbánistát, aki hátba vágja Havasit, mert hát „rendesen pofán kellett volna verned a Magyart, amikor emberkedett ott a kabinetirodán”. Majd a bíróságon elégtételt vesz, ígéri Havasi, akinek fogalma nincs, hol van Orbán, de tájékoztatjuk róla, hogy Párizsban. Nevet, és jókedvűen lapogatja tovább az ismerősöket. Simogatóan süt a nap.

Kindlovits Máté úgy jár-kel föl-alá a kordon mellett, mintha ő lenne a rendezvény biztonsági főnöke. Mellettem összeáll a Megafon, Deák Dániel a Kopasszal és Kötter Tamással egyezik ki abban, hogy régen minden jobb volt. Koncz Zsófia interjút ad, Bede Zsolt kólázik, a kampányból és a Megafon-világból ismerős arcok kerülnek elő, akiknek már a nevére sem emlékezni. Nem csak Orbán hiányzik, sehol nincsenek a régi harcostársak, a NER elsővonala teljesen kivonult a Fidesz világából. Befut a Zászlómenet (!), szellősen, de megtelik a rakpart, ahol összesen három kivetítőn közvetítik a beszédeket. Nyugtázom, hogy a Fidesz már sosem lesz a fiatalok pártja. De nem érezni már az április 12. utáni depressziót.

Egy ideig úgy tűnik, a koreográfia is stimmel. A Megafontól katapultált Szűcs Gábor vezeti fel a beszédeket, és bőszen ÁVH-zni kezd. Rímel Hankó Balázs levelére, amit a másodikként színpadra szólított Hankóné Hrágyel Zsuzsanna olvas fel arról, hogy milyen érzés politikai fogolynak lenni. Önkény, politikai rendőrség, a szabadság lábbal tiprása – az az ember benyomása, mintha ki lenne találva az üzenet, és ezt a beszédet is alaposan megdolgozták. Nagy tapsot kap, a tömeg kezdi felvenni az üzemi hőmérsékletet, a Himnusz végén már felcsendül a „Ria-Ria” is.

Aztán érkezik Áder János, és lelövi a bulit.

Valószínűleg sosem tudjuk meg, kit akart a Fidesz megszólítani a volt köztársasági elnökkel, de Áder olyan pusztító történelemórát tart az egybegyűlteknek, hogy abba többen szabályosan belealszanak. Tanár úr félórán keresztül nyúzza a biztatásra vágyó egybegyűlteket történelmi tényekkel. Már legalább negyedórája beszél, de még csak 1952-ben járunk, és hogy mennyi vetőmagot is kellett beszolgáltatni Rákosiéknak. Hány besúgót foglalkoztattak a kommunisták? És hány embert állítottak bíróság elé? Mennyi ellenállóval szemben zajlott nyomozás? Mi történt Soroksáron? Mikor volt a sortüzek napja? És miről írt a forradalom másnapján a New York Herald Tribune?

Áder úgy sorolja a statisztikákat, mintha másnap vizsgázna a fideszes publikum. Hirtelen az őszi napsütés is perzselőnek tűnik. Kiszáradnak a torkok, lézengés és szédelgés kezdődik, néhányan egymásba kapaszkodva próbálnak talpon maradni. Bayer Zsolt a Hankó családdal diskurál. Bóka János lámpalázasan olvasgatja a beszédét, mintha bármi múlna rajta. Valaki rosszul lesz a backstage-ben.

Mire a Fidesz frakcióvezetője színpadra lép, oda a kezdeti lendület. Bóka zsarnokságról beszél, Illyés Gyulát idéz, és hosszú és keserves küzdelemre készíti fel a híveket. Pont annyi tűz van benne, amennyire egy szadeszesből lett fideszestől számítani lehet. Oda a momentum.

A kemény mag ráun az orbánmentes gyűlésre, és kisebb balhé támad a hátsó sorokban. Jelentősebbnek látszó rendőri különítmény indul meg a Külügyminisztérium rakpart felőli bejárata felé. Három tiszás aktivista – egyikük Macskás Fadísz pulcsiban – rigmusokat skandál, mire sarokba szorítja őket egy felajzott csoport. Rendőrök választják szét a feleket és terelik a Ganz utca irányába a tiszás provokátorokat.

Kindlovits Máté hirtelen békítő szerepkörben tűnik fel, és tulajdon testével igyekszik útját állni a keménykedő fideszeseknek, akik időközben megtalálják maguknak a telexes Simor Dánielt, és őt is hasonló intenzitással ócsárolni kezdik. Nagyjából 50 rendőr vonul fel és csitítja el végül a helyzetet. Itt azért már kibukott, hogy az energikusabb orbánista közönségben nagy adag frusztráció munkál.

Schmidt Mária lép utoljára a színpadra, derűsen beszél, szereti a közönség is. Wittner Máriát és az ’56-os hősöket méltatja. Meglepő módon egész sokáig kerüli a nyílt politikai áthallásokat, de természetesen nem bírja sokáig, és a végén belerúg egy keserveset az újraindult Népszabadságba:

„El akarják hazudni nemzeti forradalmunkat. Be akarják zárni, át akarják rendezni a Terror Háza múzeumot. Vitát akarnak rendezni az áldozatokról és tettesekről, mert azt állítják, ez nem egyértelmű. Hogy ki maradhat a tettesek falán. Ne hagyjuk! Hogy megint a Népszabadság mondja meg, mi az igazság. Ne hagyjuk!”

Schmidt némileg váratlanul azzal zárja a beszédét, hogy új hősökre van szükségünk, akik talán már itt sorakoznak a tömegben. Mintha az egykori volt főigazgató asszony szívesen venné, ha egy másik generáció állna végre a fideszes közönség élére. Mert hát van, aki viszont fájóan hiányzik. Szűcs Gábor a Nélküled éneklésére kér fel mindenkit, ami az évtizedek óta először távolmaradó Orbán hiányában szórakoztató összhatást kelt, de ezt az átszellemülten éneklő jelenlévők nem észlelik. Sőt, záróakkordként felcsendül egy gyér „Viktor-Viktor” rigmus, mielőtt végleg szétszéled a tömeg. Valahogy, ha keservvel is, de lehozta a kötelezőt Orbán nélkül is a Fidesz.

Forrás