Az elmúlt években a magyar energetikai és klímapolitikai gondolkodás egyik központi eleme az energiatárolás lett. Akkumulátorgyárak, hálózati rugalmasság, villamosenergia-tárolás, hidrogén – ezek a fogalmak uralják a szakmai és politikai diskurzust. Közben azonban egy másik, talán még alapvetőbb infrastruktúra-probléma háttérbe szorul: a víz megtartásának kérdése. Pedig lehet, hogy a következő évtized egyik legfontosabb stratégiai infrastruktúrája nem az akkumulátor, hanem a víz lesz.

Funkcióváltás

A vízvisszatartó rendszerekről és vízerőművekről szóló hazai vitákban gyakran háttérbe szorul egy fontos szempont: történelmileg az ilyen vízépítési művek elsődleges célja sok esetben nem az energiatermelés volt. A duzzasztások és szabályozott vízrendszerek alapvetően az árhullámok kezelését, az öntözés és vízellátás biztosítását, valamint a vízkészletek időbeli szabályozását szolgálták. Az energiatermelés sok esetben inkább járulékos, bár gazdaságilag fontos funkció volt.

Ez a különbség azért lényeges, mert a magyar közbeszédben a „vízlépcső” vagy „duzzasztó” szó elhangzása nagyon gyorsan politikai vitát gerjeszt. A hazai vízlépcső-viták történelmileg erősen összekapcsolódtak a Bős–Nagymaros konfliktussal, amely évtizedekre meghatározta a vízépítési gondolkodást. Emiatt hajlamosak vagyunk a vízenergia kérdését kizárólag nagy folyószabályozási projektek vagy múltbeli politikai konfliktusok felől értelmezni.

Pedig a 21. századi kérdés valószínűleg már nem az, hogy építsünk-e újabb vízlépcsőket. Sokkal inkább az, hogy képesek vagyunk-e olyan többfunkciós vízvisszatartó rendszereket kialakítani, amelyek egyszerre szolgálják a klímaadaptációt, a vízbiztonságot, az öntözést, a talajvíz-stabilizálást, az energiabiztonságot és a megújuló energiatermelést.

Paradigmaváltás

Forrás