Miért veszik el a gondolat a kampányzajban – és hogyan találhatjuk meg újra?

A magyar politikai élet újra válaszút előtt áll. A 2026-os választások közeledtével egyre többen érzik úgy, hogy nem csupán kormányváltásra, hanem rendszerváltásra van szükség – méghozzá a társadalmi részvétel és a demokratikus értékek mentén. A „Soha többé kétharmad!” jelszó nem pusztán egy politikai szlogen, hanem egy társadalmi kiáltvány. A hatalom koncentrációjának elutasítása, a fékek és ellensúlyok rendszerének visszaállítása, és a valódi képviseleti demokrácia iránti igény kifejezése.

A kétharmados parlamenti többség az elmúlt másfél évtizedben nemcsak jogalkotási fölényt, hanem alkotmányozási monopóliumot is jelentett. Ez a politikai túlsúly lehetővé tette, hogy egyetlen párt – vagy egyetlen ember – akarata érvényesüljön, gyakran a társadalmi konszenzus megkerülésével. A jogállamiság deklarálása nem pótolja a garanciák hiányát. Ez az állapot a kétharmad sötét árnyéka. Ahogy a hir8.com véleménycikke is fogalmaz:

„Nem szabad elhinni, hogy bármi jön ’26 után, az csak jobb lehet.”

Magyar Péter és a Tisza mozgalom sokak számára a remény szimbóluma lett. Ám a politikai piramisjátékra emlékeztető struktúra, a garanciák hiánya, és a mandátum-stop ígérete nem elegendő biztosíték arra, hogy ne ismétlődjön meg a hatalom túlközpontosítása. A valódi változáshoz nem egy újabb kétharmados többség kell, hanem egy új kétharmad, új politikai kultúra – ahol a különböző pártok és független szereplők együttműködnek a közjó érdekében. Az ígért mandátum-stop illúziója nem elég és főleg nem garancia.

Amikor az otthonodat, a házadat szeretnéd megvenni az eladó foglalót vagy előleget fog kérni. És ha nem fizeted azt ki, még a szerződéskötésig sem jutsz el. Ugyanígy: ha egy politikai szereplő nem ad garanciát a demokratikus működésre, akkor nem a jövőnket építjük, hanem kockára tesszük a Hazánkat. Magyar Péter eddig semmilyen garanciát nem adott arra (csak a mandátum stop bevezetésével hiteget), hogy nem tartja fenn a számára kényelmes alaptörvényi állapotokat. Már azt is kijelentette, hogy Magyarország jogállam! Garanciák nélkül pedig nem a házunkkal, hanem a Hazánkkal „játszadozunk”. Ezért fontos a fékek és ellensúlyok szerepe. Egy Tisza kétharmad ezeket a garanciákat ismét kivetheti a rendszerből. Ezért kellenének más alkalmas –akár új– pártok és esetleg független szereplők is az új kormányba és az új parlamentbe. Az új, 2026-os parlamentben arra lenne szükség, hogy a demokratikus, polgári, józan ésszel és a józan irányba tekintő erők együttesen legyenek legalább kétharmadban. Így megmarad az esély a társadalom alkotmányozási és demokrácia iránti igényének kielégítésére és elveszne –végre– az egyetlen párt, vagy egyetlen ember, a Vezér akaratának demokratikus csomagolásba bújtatott érvényesítése. A hatalmon egy párt vagy egyetlen ember hamar elszakad a földtől. Erre nemcsak Orbán és rendszere a példa, ez történelmi tény!

Sokan hangoztatják, hogy a kisebb pártokra adott szavazatok elvesznek, vagy épp a Fidesznek kedveznek. Ez azonban leegyszerűsítés, de leginkább tévhit! .

A jelenlegi választási törvény a győzteskompenzáció elvén is működik – vagyis a legerősebb párt kapja a töredékszavazatok egy részét. Ez nem azt jelenti, hogy minden kisebb pártra adott szavazat „elveszik” – hanem azt, hogy az egyéni körzetekben nem győztes szavazatok részben a listás kompenzációba kerülnek, amely a legerősebb országos listát erősíti. Ha azonban több szereplő képes versenyképesen szerepelni az egyéni körzetekben, az országos lista szintjén is csökken a Fidesz (vagy akár a Tisza) dominanciája. Tehát a kisebb pártokra adott szavazat nem kidobott voks – hanem egy tudatos döntés a sokszínű, kontrollált demokrácia érdekében. Ha a Tisza valóban olyan erős, mint állítja, akkor nincs mitől tartania. És nem vagyok egyedül az, aki ezt így látja.

Talán eljött a „demokratikus kétharmad” lehetősége

A valódi cél nem az, hogy senki ne kapjon kétharmadot – hanem az, hogy az alkotmányozáshoz szükséges kétharmad ne egyetlen párt kezében összpontosuljon. Ahogy a Népszava cikke is kiemeli: a gazdasági szereplők és a társadalom egyre inkább felismerik, hogy a korlátlan hatalom nem szolgálja az ország érdekeit. Egy sokszínű, demokratikus kétharmad viszont lehetőséget adna arra, hogy újrainduljon a társadalmi párbeszéd, és megszülessen egy valódi, közösen elfogadott alkotmány. A magyar társadalom nem maradhat tovább a remény rabja! Eljött az idő, hogy a polgári, demokratikus, józan erők ne egymás ellen, hanem egymással együttműködve lépjenek fel. A feltörekedett új politikai erő egyelőre nem ezt az irányt választotta. Pedig a cél nem egy új vezér, hanem egy új rendszer – ahol a hatalom nem elszakad a földtől, hanem a nép, a választók akaratát tükrözi. Mert a demokrácia nem a kétharmadról szól, hanem a sokszínűségről, az együttműködésről és a kontrollról.

Egy ilyen „demokratikus kétharmad” már nem egyetlen párt uralmát, hanem a közös felelősségvállalást, a hatalmi ágak szétválasztását és az állampolgári részvétel megerősítését szolgálná. Célja nem az új vezérek megteremtése, hanem egy új politikai kultúra megalapozása – olyan alkotmányos renddel, amelyet a különböző társadalmi csoportok széles körű konszenzusa legitimál.

Én azt látom, hogy mára már a tartalmas, józan gondolat elvész a zajban. Talán túl nagy a kampányzaj és a politikai kultúra válsága. A 2026-os választási kampány már idejekorán elérte a forráspontot. A közbeszédet nem a programok, nem az értékek, hanem a hangoskodás uralja. A hatalmat megtartani akaró kormányerők és a jelenleg még egyetlen valóban ütőképesnek látszó új szereplő – a Tisza párt, azaz látszólag Magyar Péter – egyaránt a politikai zaj fokozásában látják az esélyt a tömegek meggyőzésére. Ez a zaj azonban nem pusztán hangos – hanem veszélyes is. És igen, a politikai zajnak sajátos mechanikája van. A jelenlegi kampánykommunikációban egyre inkább háttérbe szorulnak a ténylegesen fenntartható szakpolitikai javaslatok, a társadalmi párbeszéd, és a gazdasági realitások. Helyüket átvették a megmondóemberek, az influenszerek, a közösségi médiában harsogó véleményvezérek. A politikai térben az etikátlan, sokszor gátlástalan, a másokat

„taknyukon és vérükön kivonszolni„

akaró hangok (Bayer Zsolt). Olyan hangadók, akik immár nem a hatalom mögé bújva, hanem annak részeként, másokat -(tömegeket és szakértőket egyaránt) lehülyézve osztják a hamar hibásnak bizonyult politikai véleményüket. És ez látszólag sikeres is, nemcsak hatásos. Ez a befolyásolás aztán még akkor is eredményes marad, ha előbb vagy utóbb , és inkább előbb, mint utóbb nyilvánvalóvá válik a hangoztatott „okosság” valótlansága.

Ez a retorika vált a hatékonyság mércéjévé. Aki hangosabb, az látszik – és aki látszik, az nyerhet. Legalábbis ez a logika.

De mi történik akkor, ha a gondolat elvész a zajban? Ha a választók nem a jövőképet, hanem a szlogeneket választják? Ha a politikai kultúra nem az értékek versenye, hanem a karaktergyilkosságok és a populista ígéretek csatatere lesz?

A kampányzajban egyre kevesebb hiteles szó esik arról, hogy milyen eltemett vagy éppen új társadalmi kihívásokkal néz szembe az ország az újjászületése napján. Hogy a társadalom polarizáltsága nem csupán politikai, hanem szociális probléma is. Hogy az oktatás, az egészségügy, a lakhatás kérdései nem oldhatók meg egyetlen ember karizmájával vagy egy párt hangerejével. De még felelőtlen igéretekkel vagy stabil alapok nélküli kormány programokkal sem.

A politikai zaj elnyomja a gondolkodást. A választók egy része nem azért nem néz mélyebbre, mert nem érdekli – hanem mert nincs lehetősége rá. A médiazaj, a manipulált algoritmusok, a kampánygépezetek mind arra épülnek, hogy ne legyen idő, tér és figyelem a valódi kérdésekre. — Ez csörömpölés és szemfényvesztés, amelyet a remény vagy a nosztalgia hullámai mindig felerősítenek, de ennek ára van.

A „Soha többé kétharmad” jelszó nemcsak a hatalmi koncentráció elutasítása – hanem a politikai kultúra újraépítésének igénye is. Egy olyan kultúráé, ahol nem a hangoskodás, hanem a párbeszéd számít. Ahol nem a megmondóemberek, hanem szakemberek és a közösségek döntenek. Ahol nem a zaj, hanem a gondolat győz.

Ehhez azonban nem elég rengeteg vádaskodást felvállalva, jószándékkal új pártokat alapítani, de a korábbi ellenzék hibáin okulva, akár még szükség is lehet rájuk. Nem elég új arcokat mutatni. A politikai kultúra megváltoztatása mélyebb munkát igényel: oktatást, médiatudatosságot, társadalmi részvételt, állampolgári tudatosságot. És legfőképp: alázatot. Mert a demokrácia nem a győzelemről szól – hanem a részvételről. A méltóság és az etika a politikai kultúra megújulásért kiáltó alapvetése. A zaj ez ellen visel háborút. A zaj ellen nem lehet kiabálni – csak gondolkodni. És közösen cselekedni.