• Ki ne emlékezne, hogy Orbánék arab befektetőkkel közös ingatlanbiznisz keretében lopták volna el Budapest titkos kincsét, a rákosrendezői susnyást?
• Vagy arra, hogy ezt a fővárosnak végül az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznia úgy, hogy elővásárlási joggal élve 51 milliárd forintért megvette a Városliget méretű területet?
• Az talán már kevesebb olvasónak van meg, hogy időközben megvolt a terület hosszú távú rendezését meghatározó, úgynevezett mesterterv pályázata és az a pályamű nyert, amelyik az indulók közül a leginkább beépítené a területet.
• Ami egészen speciális: nem echte park, hanem egy olyan, egykori ipari terület, amit úgy hódított vissza a természet, mint a csernobili Zónát.
• Ettől egyszerre van spéci világvárosi, posztapokaliptikus és megnyugtatóan zöld és susogós hangulata.
• Elmentem megnézni a helyet és ez alapján a mesterterv tévútnak tűnik.

Öt perce sem tart a kalandtúra a susnyásban és már tudom is a megoldást: hülyeség volt az egész nemzetközi tervpályázat, a Főváros által a Fidesz-bűnözők karmai közül visszaszerzett rákosrendezői óriástelekből úgy ahogy van, parkot kellene csinálni, nem pedig lakóparkfüzért némi zöldfelülettel. További egy óra elteltével már egészen biztos vagyok abban, hogy ezt a 86 hektárt nagyjából abban az állapotában kéne meghagyni, ahogy most van, kivéve a Rákos-patakot. Nem kényelemből, hanem mert egy ekkora park létrehozása egyszer az életben típusú lehetőség lenne Budapestnek, a maga módján olyan, mint mondjuk az április 12-i rendszerváltás az egész országnak. És ez a park félig már létre is hozta önmagát.

De ne rohanjunk túlzottan előre, mert úgy járunk, mint az egyszeri fideszes influencer április 12-én.

A kalandtúrát azért találtam ki, mert a rákosrendezői terület mestertervpályázatának eredményhirdetésén döbbentem rá, hogy látványtervek ide vagy oda, itt tíz-húsz évig jó esetben sem lesz semmiféle építkezés. Ahhoz ugyanis, hogy a főváros értékesíteni tudja a 86 hektáros gigatelek kisebb-nagyobb részeit, majd azokra épületeket emeljenek, még rengeteg mindent kell elvégezni. Először is meg kell tisztítani az egykori vasúti területet a szennyeződésektől, hulladékoktól, lebontani a lebontandó építményeket, amikből meghökkentően sok akad itt, ki kell ásni a vasúti csomópontra a II. világháborúban ledobott bombákat, valamint rengeteg mindent engedélyeztetni is kell. Plusz ott van az az elem is, hogy a terület használhatósága nagyban függ attól, hogy az állam/kormányzat hogyan fejleszti az egészet átszövő vasúti és úthálózatot, amibe a fővárosnak nem sok beleszólása van.

De – és ez volt talán a fő ok, amiért lehetőséget kértem a terület bejárására – a fővárosiak a következő években mégsem lesznek teljesen kizárva ebből a félig-meddig titkos, kicsit rozsdás, nagyon susnyás megagrundról. A Városháza ugyanis megpróbálja gyorsan és darabonként visszaadni a susnyás legalább egy részét a budapestieknek.

Bardóczi Sándor fővárosi főtájépítész a tervpályázat díjkiosztóján elmesélte, hogy mit terveznek. Az első tíz évre azt, hogy amint sikerült megtisztítani egy értelmezhető méretű telekdarabot, azt minimális előkészítés után közparkként megnyitják a nagyközönség előtt és így haladnak szektorról szektorra. A minimális előkészítés kábé annyit jelent, hogy ösvényeket vágnak a meglévő, jellemzően sűrű dzsindzsásba, néhol elhelyeznek pár padot, szemetest vagy csapot és már kész is az újabb popup-park-darab. Nem klasszikus parképítést terveznek, hanem inkább az ellentettjét: nem ültetnének drága növényeket, hanem pont fordítva, majdnem mindent meghagynának abból, ami spontán idetelepedett. Például mert ezek a növények bizonyítottan kibírják az itteni, nem akármilyen körülményeket. Pont emiatt nem tervezik kiirtani még az inváziós fajok példányait sem, amelyek aktívan dolgoznak a szennyező és mérgező anyagok lebontásán.

Ez ugyanis eredetileg egy rendező pályaudvar területe, amit a MÁV elhagyott és a növényzet ezután spontán telepedett meg a néhol olajjal, néhol más vegyi anyagokkal átitatott köves-poros terepen. És azért sem költenének sokat a leendő parkra, mert ha egyszer a jövőben véletlenül tényleg megvalósulna a sűrű beépítéssel kalkuláló mesterterv, akkor egy rakás olyan részen, ahol most egybefüggő zöldfelület van, jókora épületek tucatjai fognak állni, arra a szaros tíz-húsz-harminc évre meg felesleges óriási költségekért új növényeket ültetni, főleg, hogy ingyen itt vannak a régiek.

Ezt az aránylag újfajta, realista-minimalista parképítési módszert Bécsben például a Freie Mitte nevű területen próbálták ki, nagy sikerrel. A logika ott is az volt, hogy minek 20-30 évig kerítéssel elzárni egy spontán bezöldült fejlesztési területet a városlakók elől, ha azt aránylag kis költséggel meg is lehet nyitni előttük szinte azonnal.

De vágjunk végre bele, mint Orbán Viktor a Fidesz-frakcióba!

Bár eddig kifejezetten a parkról esett szó, magát a bejárást pont nem egy echte parkszerű részen, hanem az úgynevezett Kapagyár területén kezdjük Bardóczival és néhány kollégájával. Ez a pöpec név a területet egykor birtokló MÁV belső szlengjéből ered, a Kapagyár ugyanis a vasúttársaság saját szerszám- és gépgyártó, illetve -javító üzemeként szolgált annak idején. A Kapagyár telke már az óriási zöldterületen belül, annak a Tatai út felőli szélén található.

Miközben befelé lépkedünk az itt éppen a felszínen, de szűk betonvályúban futó Rákos-patak mellett, Bardóczi arról mesél, hogy mit terveznek a gyárteleppel. Egyfajta romkultúrközpontként nyitnák meg a helyet a budapestieknek, méghozzá minél gyorsabban. A gyártelep telkén álló jó pár épület közül néhány aránylag kis hozzányúlással elvileg használhatóvá tehető. Ha akadnak olyan jelentkezők, akik hajlandók kipofozni egy-egy gyárcsarnokot vagy azok egy részét, a Főváros szívesen odaadná nekik mindenféle kulturális célokra.

Kábé itt tartunk, amikor odaérünk a körbekerített gyárterület patakparti bejáratához. Ettől úgy 50 méterre balra bukkan elő a föld alól a Rákos-patak, amit pár száz méteren át alagútban vezetnek át a sínek alatt.

A Kapagyár kapásból rokonszenves hely.

Forrás