Élni és halni hagyni – Beszélgetések a holland eutanázigyakorlatról – ezzel a címmel jelent meg 2016-ban Bérczes Tibor könyve, amelyben történész, aktivista, szociológus, antropológus, ápoló, filmesek és persze orvosok beszéltek arról, milyen viták mentén született meg Hollandiában az eutanázia legalizálása. Az interjúkötet szerzője – aki civilben műfordító és a Károli Gáspár Református Egyetem Néderlandisztika Tanszékének óraadó oktatója – tagja annak a közel 30 fős társaságnak, akik rendszeresen összeülnek és beszélgetnek arról, miként lehetne ráirányítani a figyelmet Magyarországon is arra a témára, amit eddig a szőnyeg alá söpörtek: a méltóságteljes halálra.A könyv nem véletlenül jár kézről kézre manapság is az életvégi döntésekről gondolkodók körében: ha valósak az egészségügyi kormányzat szándékai, hamarosan társadalmi párbeszéd kezdődik a kérdésről. De mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan lehet beszélgetni egy olyan kérdésről, amelyről eddig nem nagyon beszélgettünk? A szerzővel készült interjúnkban nemcsak erről esett szó, hanem arról is, milyen keretek közé igazították Hollandiában az eutanáziát, és Magyarországon miért nem feltétlenül a holland gyakorlat lenne a kívánatos.

*

Szeptember 28-án lesz két éve, hogy Karsai Dániel meghalt. Sok minden történt azóta a közéletben, de mintha az eutanázia kérdése háttérbe szorult volna. Dani nélkül hol tart most az életvégi döntésekről szóló diskurzus?

Talán nem olyan élénken, de korántsem szűnt meg. Néhány napja Karsai Péter és Frank Evelyn a Karsai Dániel Alapítvány képviseletében – immár harmadszor – az Ördögkatlan Fesztivál vendégei voltak, és a beszélgetés legalább annyi embert vonzott, mint két, illetve egy éve. Vagy egy másik példa: eljárok egy 25–30 fős, főként orvosokból, jogászokból, pszichológusokból álló társaságba, amely rendszeresen beszélget életvégi kérdésekről, és egyre gyakrabban vetődik fel, hogy egyesületbe kellene szerveződni, mert reálissá vált – persze csak hosszú távon – a legalizálás, mint cél. A hosszú táv egyébként azért is jogos kitétel, mert még egy ilyen egyesület létrehozása sem olyan egyszerű.

Mi bonyolítja?

Az, hogy Magyarországon nem adja magát az együttműködés. Például okos és jó szándékú emberek attól félnek, hogyha másokkal szövetkeznek, felvizeződik az, amit ők képviselnek. Félnek, hogy fel kell adniuk önmagukat. Magyarországon a kompromisszumhoz  negatív asszociációk tapadnak, pedig úgy is felfoghatnánk, hogy a kompromisszumban benne van az értékek és érdekek sokféleségének elfogadása. Bennünket nemigen szoktattak hozzá, hogy figyelembe veszik a szempontjainkat, így mi is gyakran így viszonyulunk a másokéhoz.

Tovább nehezíti a dolgot, hogy a háború utáni évtizedek totálisan elidegenítettek bennünket a szerveződésektől, mert azokat felülről kreálták és kényszerítették ránk, illetve kiüresítették az ilyen jellegű, egykori közösségi intézményeket. Pár éve elmentem Amszterdamban a szakszervezeti múzeumba, és ott döbbentem rá, milyen emelkedetten idealista és hatékony tudott lenni egy ilyen érdekvédő mozgalom. Igen ám, de  száz magyarból hányan társítják a szakszervezethez az „emelkedetten idealista” és a „hatékony” jelzőket?  És még valami: nincsenek mintáink, nem láttuk a szüleinket, mondjuk egy sportegyesületben kantinosként, bíróként, szertárosként önkénteskedni, nem nőttünk bele a közösségi létbe. A szociológiai kutatásokból tudni, hogy egy átlag magyarnak feleannyi barátja van, mint például egy csehnek vagy egy lengyelnek.

Április 12-én kormányváltás történt, és most már nem azok a politikusok vannak hatalmon, akik elsétáltak a Parlamentben a tolószékben ülő Karsai Dániel mellett. Azzal, hogy megváltozott a politikai környezet, mennyire lehet beindítani az eutanázia legalizálásához vezető társadalmi folyamatot?

The post „Az eutanázia csak akkor igazi választási lehetőség, ha ott van mellette az összes többi is” first appeared on 24.hu.

Forrás