Szelényi Ivánról szinte lehetetlen nekrológot írni. Nem is szabad. Most is csak beszélgetek vele. Szellemi munkái nem lehetnek múltbeli darabok, amiket csak úgy leveszünk a polcról és értékelgetünk. Azok nem polcon ácsorgó tudásgyűjtemények, hanem hangos provokációk. Aki valaha dolgozott és gondolkodott vele (és a szövegeket is jól olvasta), tudja, hogy a vele folytatott beszélgetések és a szövegeinek olvasása egy végtelen és roppant provokatív diszkusszió részét képezik. Diszkusszió, ami a racionális tudomány igazi alapja és ami nem a hierarchián alapul. Tulajdonképpen hihetetlen, de egész pályája során csak a kíváncsiságát akarta megosztani velünk, és ezért tudott oly egyenlően és oly szabatosan véleményt cserélni. Nem érdekelte rang, önigazolás és oly sok üres „önhablatyolás”, ami a tudományos világunkban oly gyakori. Hányszor kérdezett, hogy szerinted így vagy úgy kell valamilyen jelenséget értékelni. Ha állított is, kérdezett, kíváncsi volt a dologra, és kíváncsi volt rád. Sosem várt önigazolást, csak biztatott: hajrá előre.

Provokált minket. Sokszor csak egy mondattal, de sokszor nagy művekkel is. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz nem a hatalmat akarta provokálni, hanem minket. Firtatták Konrád Györggyel együtt, hogy értjük-e a szocializmust. Nincs-e túl sematikus képünk? Hogyan lehet elemezni anélkül, hogy lépre mennénk? Ideologikus társadalomban kereste, keresték a racionális szociológia analitikus lehetőségeit. És tudták, hogy értelmiségiként mi magunk is porhintők lehetünk. És ezt is vissza kell helyezni a történetbe.

Egy olyan történetbe, ahol megtaláljuk az értelmiség és például a szociológus és a közgazdász szakértelmiség helyét, és megértjük, honnan beszélnek és miért úgy (Mannheim igazi örököseként). Ehhez megtalálták az új osztály szövegeket (Djilas és a többiek) és behozták Polányi integrációs módjait. Elképesztő újítás! Talán csak néhányan ismerték jól akkor Polányi munkáit (neveket most nem írok, Szelényivel beszélgetünk csak). Gondoljunk bele, még messze a 2000-es évek Polányi-reneszánsza előtt valakik új elméletet állítanak fel belőle. Polányi alig írt a szocializmusról, Szelényi és Konrád pedig új elmélet megalkotására vállalkozott hosszú történeti fejtegetések közben. Talán nem teljesen pontos ez az elmélet, sőt több hiba is becsúszott az elemzésbe, de az adott pezsgő légkörben elképesztő történeti szociológiai teljesítmény volt.

Már ebben a munkában is látszik már Szelényi teoretikus eleganciája. A klasszikus szerzők számára nem nyomasztó tanítómesterek voltak (csak emlékezzünk a kor „Marx ezt mondta”, „Weber azt mondta” unalmas slágereire), hanem egyenrangú beszélgetőtársak. Nem mindenki érdekelte Szelényit, és életében előre haladva új és új elemek váltak fontossá számára. Azokat szerette, akik kíváncsiságának a kielégítését segítették. Polányi például nagyon jól jött neki, hiszen egy újabb keretet kapott, hogy a kritikai szociológia eszközeivel értelmezze az autoriter, de mégis progresszív szocializmust. Ez lett a racionális és teleologikus redisztribúció fogalma és gondolatvilága. Az így diagnosztizált szerkezeti forma pedig együtt élt a piaccal Szelényi és Konrád szerint.

Ezt a vegyesgazdaság-gondolatot később nem tudta Szelényi kibontani, mert még nyomta őt a homogén rendszerek gondolata. Pedig egy lépésre volt attól, hogy szociológusként messze túllépjen a reformközgazdászok kiágyazott piac iránti empátiáján és a vonatkozó reformalkuk sűrűjén. A magyar szociológia fényes korszaka volt ez, még épp a kataklizmaszerű változások elszabadulása előtt. Talán tovább kellett volna vinnie a gondolatsort. És még egy dologban hibázhatott. Ahelyett, hogy lemondott az értelmiség osztályfogalmáról, látnia kellett volna, hogy az értelmiség a redisztribútor szerep helyett valódi átmeneti új osztályként a rendszer- és tulajdonváltás menedzsere és a neoliberális kapitalizmus szálláscsinálója volt a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején.

Szelényi a fenti szocializmusképhez még valamit hozzátett. A magyar vidéki és agrártársadalom polgárosodását, a magyar szocialista kísérletezés társadalmi lenyomatát, a téeszek belső hatalmi átalakulását, a történeti kapcsolatok rekonstruálását és egy új, hagyományos klisékbe nem illeszthető agrárvilág felfedezését. Ezt Szelényi továbbvitte és (a húszas évek után úttörőként) belekezdett a szocialista vegyesgazdaság egyes mechanizmusainak feltárásába. Nagyon jó érzékkel választott ehhez a megaprojekthez társakat, és többekkel együtt valóságosan megújította a szocializmus szociológiáját, hiszen olyan társadalmi formákat mutatott meg, amelyek egyrészt foglalkoztatták a társadalom szerkezetének akkori kutatóit (L-modellek), a vidéki Magyarország szociológusait és antropológusait. Mindeközben már gondolkozott, hogy hátha valamiféle harmadik út bontakozott ki a szemünk láttára. A rendszerváltás redukciós idején is érezte, hogy a társadalmi komplexitás mindent felülír. Gondolkodóként, elemzőként nem rendelődött alá a homogenizált elnyomó szocializmus versus demokratikus szociális piacgazdaság szimpla dichotómiájának. Ebben sem volt egyedül: néhány (akkor kevésbé népszerű, de kiváló) szociológus és közgazdász is felhívta erre a figyelmet, és már akkor valószínűsített egy különutas fejlődési lehetőséget a szocializmus végén. Többen pedig elég nagy biztonsággal látták előre az autoriter rendszer kibontakozásának lehetőségét is.

Nem véletlen, hogy a harmadik út gondolata után Szelényi rögtön kutatni kezdte a kapitalizmus változatait. Nagyon jó elméleti és klasszifikációs érzékkel vázolta fel a globális képet. Mindenki vitatkozhatott vele, és megint csak provokált minket. Még mielőtt teljes iparág alakult volna ki a de-demokratizálódás és az autoriter ciklus elemzésére, Szelényi már töprengett, hol a baj mind az okok mind pedig a regionális összefüggések tekintetében. Többek között Weberrel és az intézményi közgazdaságtannal próbált magyarázatot találni. Az állam és a kapitalizmus viszonya, a függőség és az alárendelődés izgatta. Közben pedig rájött, hogy a járadék fogalma körül kell keresgélni valami fontosat. Hányszor és hányszor tért vissza erre, megszámolni sem tudom. Weber és Marx újból ott volt az asztalán. Először is mindenkinek „visszaszólt” a migráció kérdésében. Hangosan mondogatta az orbáni hagymázbeszéd közben, hogy a nemzetállamok ellenforradalma zajlik, amelyek nem tolerálják a piac által elindított részleges emancipációt és a szabadabb vándorlást. Nemzetállami sovinizmus és a privilégiumok védelme– állította; a piac ezt nehezen tűri – mondta. Persze látta közben, hogy a pakisztáni vendégmunkások milyen elképesztő viszonyok között vergődnek az öböl menti országokban, azaz nem neoklasszikus, csak a piaci racionalitást hirdető szöveggel állt elő.

Mélyebb dolog kezdte izgatni, bár azt hiszem, itt talán nem ment eléggé mélyre már. Szerzőtársával együtt töprengett a piac és a társadalom összefüggésén és interakcióján. Látta, hogy ebben az interakcióban sem profitként, sem munkabérként nem értelmezhető járadékos jövedelmek és privilégiumok keletkeznek. Közben Marxszal (is) birkózott. Marx ezt nem tudta megoldani – állította A tőke újraolvasása közben. Hangosan provokált megint, és azt állította, hogy sokszor ez a járadékvadászat rejlik a szélesebb politikai folyamatok mögött, és nem ragadt le a korrupció leegyszerűsítő liberális magyarázatánál. Igaza volt, és látta még a privilegizált munkásosztályok járadékos csapdáit is, például az Egyesült Államokban. De valamit nem látott, vagy nem akart igazán beépíteni. Nem látta, hogy a járadékvadászat nem a piac torzítása. A piac és a társadalom interakciója a kapitalizmus történeti fejlődésébe ágyazottan csakis hierarchikusan és óriási kizárási mechanizmusokkal (pl. rasszizmussal) együtt zajlik. A járadék ugyan csökkenti a profitot és a bért, de a piaci társadalom ezt nem is akarja kiküszöbölni. Nem is tudja, és csak folyamatosan újra akarja azt osztani. A jelenlegi társadalomban Polányi szavaival szólva ez az egyik „ördögi malom”, magyar nyelven ördögi spirál, ami leránthat minket. Ezen elemzésekkel Szelényi Iván megint ott van a folyamatok elméleti és empirikus feltárásának kapujában. Ki is nyitja az ajtót, és frivol mosolyával mutatja nekünk, hogy én kinyitottam, de tessék átmenni rajta. Öregem ez már a te dolgod – mondaná. És így van. Köszönjük Iván, és igen, be fogunk lépni a kapun, ha nem felejtjük el mindazt, amit mondtál nekünk!

A szerző a Corvinus Egyetem egyetemi tanára, a KSH Kvantitatív Társadalom- és Gazdaságtudományi Kutatóintézet tudományos tanácsadója, a Polányi Károly Globális Társadalmi Tanulmányok Kutatóközpont alapító igazgatója.

Forrás