Urfi Péter Sansz című könyve alcíme szerint a járványról és az agyrákról szól, de fontos, visszatérő szereplője a tíz éve, 2016. július 14-én meghalt Esterházy Péter is. Az évfordulón a róla szóló fejezet szerkesztett szövegét közöljük.

Esterházy Péter volt az egyik első híresember, akivel megismerkedtem, és bár később a munkámból adódóan sokan követték, nála kellemesebb híresemberrel alig találkoztam. Békéscsabán tartották a magyartanárok valamelyik szervezetének konferenciáját, ahová elkísértem édesanyámat, talán harmadikos gimnazista lehettem. A pódiumbeszélgetés után átadtam Esterházynak valami díjat vagy ajándékot, van róla egy fotó, ahogyan odalépek hozzá egy lehetetlen fehér farmerban.

A vacsorát követő borozáson édesanyám leszólította, és előadta neki a fiktív családtörténeti epizódot, miszerint mi azért lennénk úrfiak, mert a környékünket birtokló földesurak – valamelyik Esterházy – balkézről született gyermeke lett volna az ősünk.

Erre EP somolyogva valami olyat reagált, hogy ha nincsenek örökösödési igényeink, akkor áldása rá.

Emlékszem az érzésre, amit majdnem minden kamasz érez, amikor a szüleit látja idegenekkel kommunikálni. Hogy cikik. De azt is gondoltam, hogy közben anyám milyen jól szót ért a Nagy Emberrel. Akkor még nem tudtam, hogy EP kb. mindenkivel szót ért, csak néztem sugárzó arcú anyámat, ahogy nagyokat kacarászik a gróf úrral egy pohár borral a kezében. Boldog emlék. Fotó is van róla.

EP valami közös kötelék volt a családunkban – és nem csak a családtörténeti viccelődés miatt. Anyám tőrőlmetszett bölcsész volt, aki verssorokkal kelt és feküdt, és feszült lett, ha pénzügyekről kellett beszélni. Apám a műtrágya-gazdálkodás szakértője volt, illetve számvitelt, könyvelést tanított. De az irodalomban találkoztak, és Esterházyt mindketten különösen szerették a nyolcvanas évek óta, és az érdeklődés akkor is megmaradt, amikor már nem a kommunistaellenesség volt a szerző szexepilje. Mi ezt a vonzalmat az öcsémmel megörököltük.

EP könnyed, egy boldog legyecske, humorágyú, örömóda, hedonista, akinek a tiszta öröm diktál. Angyali volt az alkata, vannak ilyen szerzők, nem sokan, Bach, Isten úgy teremtette őket, vagy a teremtés így adta, így akarta őket – idézgetek szabadon Nádas Pétertől. EP a nyelven kívül valóban nem létezett, „ő úgy írt, ahogy a levegőt veszik. Élvezte és mélyen értette a szerepét. Az ő családi nevét a rendszer a diktatúra legsötétebb éveiben mumusnak használta, aztán ki akarta használni őt, hogy lám, nem is a rendszerek leggonoszabbika, hiszen van neki egy Esterházyja, ő ezt engedte, anélkül, hogy egyetlenegyszer, egyetlenegy kisujját vagy elhullajtott haja szálát adta volna. A művei viszont nagy példányszámban megjelentek. Pályája viszonylag egyenes volt. És nem lehetett kihasználni, ez volt a nagy trükkje. Ezt az emberi bájával érte el. Az emberi bája majdnem mindenkit levett a lábáról. Engem, azt kell mondanom, nem mindig vett le a lábamról. Volt, amikor egyenesen bosszantott.”

Nádas Halott barátaim című kötetében felidézi, hogy Mészöly Miklós szerint EP „létének derűje még a saját őseitől, saját nevétől vagy még a saját nemétől is független”. Mire Nádas: „Jó, mondtam magamban, a lét örömét, a folyamatosan képzett örömöt vagy a saját léte fölött érzett örömét értem, hogyne érteném, az örömök barokk szökőkútját a halálos járványok és állandósult háborúk árnyékában.”

EP a kamaszkorom meghatározó írója volt, és azt hiszem, pont akkor volt a csúcson: 15 éves koromban jelent meg a második nagy mű, a Harmonia cælestis, két évvel később az apja ügynökmúltjával számot vető Javított kiadás. Mintha minden róla szólt volna akkortájt, legalábbis egy irodalomért bolonduló tizenéves szemszögéből. Amikor aztán egyetemre kerültem, EP kezdett kicsit elavultnak tűnni, a nyelvjátékait és intertextusait önismétlésként fitymáltam. De azt tudtam, milyen sokat kaptam tőle, és hogy a hatása messze túlnyúlik az irodalmon. Hogy a saját szakmámnál messzebb ne menjek: a magyar sajtónyelven is többet alakított EP, mint nagyjából bárki más. Következésképpen az újságolvasók millióinak nyelvhasználatát is befolyásolta, hogy milyen irányba, az már összetett kérdés. (Jóba.)

A karantén alatt újranéztem a 2003-as előadását (A szavak csodálatos életéből) a Mindentudás Egyetemén, és ráeszméltem, milyen sok fordulatát használom. Ezek a szavak és mondatok az aktív szókincsem részévé váltak, és már el is felejtettem, hogy Esterházytól hallottam őket húsz évvel ezelőtt. A verzátus és a bonyi szavakat, a sertepertélni (egy kérdés körül) és a hessegetnénk el magunktól kifejezéseket. A kérészéletű divatszókat azóta kerülöm: „A politikusok például évek óta ragaszkodnak a markánshoz, markáns véleménykülönbség, ez azt jelenti, hogy egyikőjüknek sincs véleménye, és ezt markánsan a tudomásunkra hozzák. A másik a mentén. De nem hogy a Maros mentén, vagy hogy folt esett a nyuszttal bélelt mentén, ami mégis valami megbízható, ha nem is polgári, de konzervatív ügylet, hanem nemde az »ilyen-olyan értékek mentén«. Tulajdonképpen anyánk nyelve iránti tiszteletből nem volna szabad ilyen pártokra szavazni. Azt már nem is említem, hogy egy párt, aki. Markáns, mentén, aki – erős szűrő. Ha még az alkalmasintot is hozzáveszem, márpedig hozzáveszem – hogy ti. az nem azt jelenti, alkalomadtán, hanem hogy vélhetőleg, valószínűleg –, akkor csak állnánk itten pártok nélkül, ami nem volna érdekünk, szügyig mélabúban.”

Ebben a mondatban sem a tartalma fogott meg, hanem a barokkos, használom is töretlenül: „Ez a felfogás tehát nem tud értelmet tulajdonítani a »magyarul ír, de nem magyar író« kifejezésnek, illetve ez barokkos kifejezése annak, hogy illető nem író.” Ahogy azt a dumát is, hogy „jobb korokban ezt elfogadták közvetlen Isten-bizonyítéknak”. Fogékony kamaszként az olyan aforizmák is iránymutatónak tűntek, mint hogy „a drámanélküliség drámájáról szól, azt hiszem, az egész modern irodalom”; „kevés dolog van messzebb a finomságtól, mint a finomkodás”; illetve „nem jó példát mutatni van az irodalom”.

2015-ben láttam, hogy a Lausanne-i Egyetem közzétett egy fotót, amelyen a fény kettős természete látható. Ez EP egyik fontos motívuma, a Harmonia cælestis 184. számozott mondata, például, így indul: „Anyámnak nagy bánatára, de mit lehet tenni, apámnak kettős természete van, hol részecskeként viselkedik, hol hullámként.” A hír arról szólt, hogy Einstein óta a tudósok próbálják egyszerre megfigyelni a fény mindkét tulajdonságát, és most a svájci kutatócsoportnak sikerült elkészítenie az első képet erről. Nyilván végig sem olvastam a cikket, de elküldtem EP-nek, aki visszaírta: „édesapám! :)”

Párszor találkoztunk csak és pár e-mailt váltottunk, nem volt ezekben semmi különös, de azért emlékszem rájuk. Ahogy arra is, hogy a Komoly Értelmiségi pózhoz képest meglepően nevetős volt, és érdek nélkül tudott kedves lenni, vagy minimum emberi, vagy hogy is mondjam. Például, a Narancs szerkesztőjeként írtam neki és a vele készített interjú szerzőjének, hogy mennyire tetszett a szöveg, amit küldtek, mire visszaírt: „urak, öregszem: úgy megörültem e pár sornak, p.” Egyszer írt az egyik cikkemről – akkor megnyugodtam, hogy így benne leszek az Esterházy-összesben, szóval legyőztem a halált.

Híresen fukar volt az idejével, mert az a munkára kellett, de némi nyaggatással rá tudtam venni szintén 2015-ben, hogy a narancs.hu könnyed, sőt frivol körkérdéseire válaszoljon. Mit tennél, ha nő lehetnél egy napra? – így a mindenkinek feltett kérdés. „Bepasiznék. Bár ebben a korban lehet, hogy macerás lenne. Lassú, nem biztos, hogy a nap végére célba érnék. Tulajdonképpen kéne egy jó nagyot – szerelem, szerelem, szerelem, de lehet, hogy inkább olvasgatnék” – írta. Mit töltöttél le utoljára? „Egy villámcsapás: lehet, hogy én még nem töltöttem le semmit soha életemben? Megkérdem a gyerekeimet. Ez hangfekvésben hasonló a hajdani Mándy-interjúhoz, amikor a kérdező megjegyezte, Iván, hallom, van egy Renault-tok, egy R4-es. Mire Mándy: Hogy R lenne? Ez sokáig az íróasztalom fölött volt, hogy R lenne. Nem kell mindent tudni. (Nem mondom meg, mit válaszoltak a gyerekek, de szerintem így nem lehet beszélni egy apával.)” És végül: kultúrafogyasztóként miről gondoltad legutóbb, hogy ez a legjobb dolog a világon? Válasz: „Megint egyszer hallottam Janis Joplin nevetését a Mercedes Benz végéről. Ezt volna jó elérni, a rémületnek és az örömnek ezt az együttállását, a szabadságét és reménytelenségét, komolyságot és komolytalanságot egyszerre.”

Bő egy évvel később hallottam ezt a nevetést: Esterházy Péter temetésén. Ott álltam a kis bakonyi faluban, a neoklasszicista bazilika kertjében – ebbe a mauzóleumba temetkeznek az Esterházyak évszázadok óta. Az egykori birtokaik középpontjában fekvő Ganna polgármestere szerint még soha nem volt ennyi ember a településen, több ezren álltak a templom körül a tűző napon. És amikor vége volt a szertartásnak, megszólalt a hangszórókból Janis Joplin pattogós éneke és az a bizonyos kacagás. Szemérmesen elfordítottam a fejem, amikor megláttam a családot a lépcső tetején.

Ezeket a sorokat viszont már az Esterházy Péter és Gitta Könyvtárban írom. De van Esterházy Péter Emlékpark is az onkológiai osztály mellett, ahol kezelték; fociztam a 2018 óta évente megrendezett Futball-EP-n; és 2022-ben a képével díszített falat adtak át a Rómaifürdő HÉV-megállóban, ahol lakott. „Amikor meghal egy író, jó esetben kiszámíthatatlan a sorsa. Mert többnyire, persze, könnyen kiszámítható: villámgyorsan, nyom nélkül elfelejtik” – mondta egyszer EP. Nem hiszem, hogy ez a sors várna rá. „Örökségét meg kell ismernünk, fel kell fedeznünk és élnünk kell belőle. A magyar fiatalság úgy gyászolja Esterházy Pétert, hogy felolvas műveiből, és műveiben forrást talál jelenéhez és jövőjéhez” – mondta a bencés főapát a sírjánál.

Nem tudom, mi lesz az életművel öt vagy ötven év múlva, de nagyon szorítok, hogy minél előbb minél nagyobb helye legyen a közoktatásban. Mennyi mindent lehetne róla és tőle tanulni! Az évszázadokig kiváltságokat élvező, majd a kommunizmus alatt meghurcolt családjáról, a besúgók világáról és a diktatúra nyelvéről. A rendszerváltásról és a prózafordulatról. Hogy lehet valaki progresszív és liberális, miközben a sejtjei is katolikusok; lehet tisztelni a hagyományt és közben felforgatni mindent. A közéleti írásainak keménységét és méltányosságát. A polgárpukkasztását és a frivolitását, miközben legnagyobb témái konkrétan az Isten, haza, család. Szabadság, szerelem, születés, halál. Hiányosságairól szabadon és akár jókedvűen is lehet vitatkozni, hiszen ő maga sarkall erre. De leginkább mégiscsak arról lenne érdemes beszélni, hogyan érdemes beszélni.

Azt tanulhatni EP-től, hogy a nyelv: minden, tréfa és tragédia, fecsegő felszín és hallgatag mélység, kaland és otthonosság, kegyetlenség és irgalom.

Nem csak arról volna szó, jó esetben akár egy magyarórán, hogy „a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van, ezt a használatot kell ismerni naprakészen”, vagy hogy „a szavaknak idejük van, vagy másképp: idő van a szavakban, a mi időnk, a használóké, a mi történelmünk, mi magunk”. Hanem arról is, hogy minden gondolat a nyelvben születik, „minden értés félreértés”, esély és veszély. Hogy el lehet fogadni, sőt meg lehet szeretni azt a bizonytalanságot, amely a nyelvben, a saját mondatainkban és gondolatainkban él és mozog.

És hogy miért ez a fejezet címe? Leginkább azért, mert jól hangzik, bár úgy tűnhet, értelme nincs sok. Azt csak én tudom, hogy egyszer megkérdeztem az akkor már megözvegyült, depressziós apámat, mi a kedvenc száma, és ő azt mondta, a Deep Foresttől a Kisangyalom. A francia etnozenészek Rostás „Huttyán” Károly börtönéneke alá raktak valami elektronikus alapot, így született ez a hatásvadász fúzió. Amikor meghallgattuk a keszthelyi konyhában, apám azt mondta: amiről ez a dal szól, azt nem lehet elmondani, azt csak érezni lehet. Voltak ismeretelméleti fenntartásaim, de ezeket nem pertraktáltam. Amikor meghalt, ez a szám segített sírni.

Hadd idézzem @remomaile felhasználó kommentjét a YouTube-ról: „Annyira mély érzésű ez a dal, hogy inkább beszéljenek az érzések. Tavaly vesztettem el édesapámat. Ő volt az az ember, akivel anno hallgattuk ezt a csodálatos dalt. Ő már akkor azt mondta, hogy sajnos nem érti, nem hallja ki tisztán a szavakat, de érzi a dal mondanivalóját a szeretetet! Most már sajnos egyedül hallgatom és most értettem meg hogy ő akkor mit is mondott! mindig itt van velem, és akkor milyen nagy dolgot kaptam tőle! mindig a szívembe marad a régi szép emlékekkel Örökké.” Javítom örökkére.

Forrás