Filmbe illő pillanat volt. A lucskos aszfaltú Király utcában egyre sűrűbben esett a hó. Az új spanyoltanáromat vártam, név szerint Guzmán López, akit még sosem láttam, de az elődje, Daniel passzolta, miután elvégezte a Zeneakadémiát, és hazament. Danielt a nyelviskolában szedtem fel, ahol havonta valahányszor anyanyelvi tanár tartotta az órát, én pedig úgy éreztem, most már igazából csak anyanyelvi tanárt akarok, úgyhogy óra után megkérdeztem, mennyiért ad magánórát, és mint kiderült, ugyanannyiért, amennyit a nyelviskolának fizettem. Ez el is dőlt. Danieltől sok érdekeset tanultam, kezdve a spanyol sorkatonai szolgálat megúszási módjától (kurvára elhízni egy meghatározott, törvényben megszabott BMI-ig) a legjobb (igazából egyetlen) valenciai kisvendéglőig, ahol tisztességes paellát kapni. Meg hogy a magyar komolyzene-oktatás igazából menő, nem csak olcsó, a spanyol meg szar, hiába hiszi mindenki a három tenor, meg a sok flamencogitáros miatt.

Az ezredforduló táján jártunk. Spanyolul azért kezdtem tanulni, mert Beloberk Pipivel, aki akkoriban a Tirana Rockersben basszusozott és a Berzsenyi utcában üzemeltetett kisállatkereskedést (erős hüllő-fókusszal), elhatároztuk, elmegyünk ketten Mexikóba. Ő csörgőkígyókat fog, én pedig madárpókokat, mert – micsoda véletlen! – mindkettőnk kedvencei nagyjából egy helyen élnek (Sierra Madre Del Sur). Mire odáig jutottam a nyelvtanulásban, hogy már a második magántanárhoz járok, az expedíció feledésbe merült, Beloberk Pipi pedig Kalapács Józsi szólóprojektjével turnézott. Internet még nem nagyon volt, nem tudtam megnézni a fácsén, hogy is fest Guzmán, de aztán a téli szürkületben, a nagy hópelyhek közül egyszerre csak materializálódott egy alak, Banderas-göndör frizuráján már összegyűlt egy adag hó, de úgyse az volt a feltűnő, hanem hogy egy életnagyságú papundekli Freddie Mercury volt a hóna alatt. Mint később elmesélte, tegnapi érkezésekor első útja a Népstadionba vezetett, hogy megnézze, hol énekelt igazából Freddie, ma pedig egy nagy lemezboltban nézelődött, meglátta Freddie-t, és a kezdetleges angoljával meg nulla magyarjával sikerült kidumálnia magának. Egyszóval ő volt Guzmán – eszelős tekintet, már nem is tudom, milyen hangszer a Zeneakadémián, és teljes Queenbe gárgyulás.

Valamelyik órán kérdeztem tőle, hogy a Torrentében hogy kell érteni ezt vagy azt, mire elmagyarázta, hogy a film a spanyol házibulik kései fázisának alapkelléke: amikor már mindenki megkészült, ledöglenek, berakják a VHS-t, és mindenki kórusban ordítja a következő mondatot. Az egyik óra közös Torrente-megtekintés lett – nem véletlen, hogy a kínai nyelvben külön szó van a nyelvtanulásra, ami azt fejezi ki, hogy valójában egy egész kultúrát tanul az ember. Már a legendás kezdő képsor is sűrű volt, például hogy tudod, ilyen Seatja nálunk a cigányoknak van (jé, nálunk is!), az a matrica a Falange, a spanyol fasiszták jelképe, az Atletico Madrid… khm, a spanyol Fradi, és így tovább, és így tovább. Kicsit mélyebben megértettem a spanyol kultúrát, és persze a Torrentét is. Hogy például Santiago Segura azon kevés spanyol közé tartozik, akiket nem érdekel a futball, és valójában nem kövér: a szerep kedvéért hízott meg, mint a nagyok.

Ja, hogy milyen a 6. rész?

Forrás