Ezekhez A Fotókhoz Nem Kellett Szűrő: Maga Csernobil Volt A Filter

1986. április 26-án végzetes baleset történt a csernobili Lenin atomerőműben, aminek következtében jelentős radioaktív szennyeződés jutott a környezetbe. Ennek a legnagyobb része Fehérorszország területén hullott le, de az Ibériai-félsziget kivételével egész Európa kapott belőle – ez volt a világ eddigi legsúlyosabb nukleáris balesete, amit a Szovjetunió minden erejével titkolni próbált, sikertelenül, de annyira mégis sikeresen, hogy a történetben még mindig akadnak olyan lukak, amit a történészek mellett a popkultúra is próbált befoltozni, több-kevesebb sikerrel.

Csernobilról vagy Pripjatyról, a két egymáshoz közeli városról most már nem is az egykori települések jutnak az ember eszébe, hanem a csernobili katasztrófa, esetleg a katasztrófa történetét feldolgozó HBO-sorozat, boomereknek meg Tarkovszkij vagy a Sztrugackij-fivérektől a Stalker. Az azóta lezárt Zónában sokan és sokféle fényképet készítettek, az ukrajnai háború kitörése előtt pedig vezetett túrákon is meg lehetett csodálni a szellemvárosokat és azt, ahogy a természet visszavette a területet (sugárzabáló gombástul, cinegéstül és kutyástul), sőt szelfizni is lehetett az elhagyott panelházakban, a híres körhinta romjainál vagy a málló olajfestékkel kifestett osztálytermekben. Csernobil annak ellenére, hogy negyven éve tiltott zóna, jobban bejárható volt, mint mondjuk a kőbányai sörpincék, amiket csak évente egy-két alkalommal lehet látogatni, és megfelelő vezetéssel semmivel nem is volt veszélyesebb bejárni a zónát, mint a pincéket. Nincs szúnyogpilis, nincs lidérckocsonya, leideni palackok sincsenek, annak, aki ide készül, felesleges anyacsavarokkal megtömnie a zsebét.

Dondyuk és Csernobil

Ennek megfelelően sokan és sokféleképpen fényképezték már Csernobilt, ami annak ellenére, hogy borsos áron, vezetéssel biztonságosan bejárható volt, az évek alatt a popkultúrában a tiltott zóna megfelelője lett, ami nem is csoda: egy egész generáción hagyott nyomot, még ha nem is úgy, mint amitől annak idején a szüleink tartottak. Maxim Dondyuk ukrán fényképész és képzőművész, vagy ahogyan magára hivatkozik, „vizuális régész” először csak egy jó fotósorozatot szeretett volna készíteni a zónáról, aztán magába szippantotta ez a kihalt világ, és felesküdött rá, hogy az itteni emlékeket megőrzi az utókornak is.

A munka 2016-tól 2021-ig tartott, ez alatt az idő alatt Dondyuk több száz kilométert tett meg túravezetők társaságában, 20 elhagyott falut tanulmányozott, 400 tekercsnyi filmet mentett meg és 20 ezer tárgyi emléket (levelezőlapokat, fényképeket, ilyesmiket) gyűjtött be, hogy emléket állíthasson a Zóna egykori életének, annak, ami a 4-es reaktor leolvadása előtt hétköznapinak számított. A felejtés zónája című kiállítás a radioaktív por által elfedett hétköznapi életekről szól: arról, hogy milyen volt egy hétköznap reggel felkelni a Zónában, amiről akkor még senki sem tudta, hogy egyszer Zóna lesz, meg arról, hogy milyen volt pecázni a Pripjaty folyóban, milyen volt ballagni az iskolából, és milyen volt egy születésnap negyven évvel ezelőtt. Hogy milyen volt élni – ezt lehet most megnézni a Mai Manó Házban.

And now something completely different

Meg egy másik kiállítást is: Vladimír Birgus 1978 és 2026 között készült fényképeit. A kiállítás a Valami kimondatlan címet viseli, és egyáltalán nem hasonlít a csernobilosra: a képeken élő, cselekvő emberek szerepelnek, akik tudnak is róla, hogy fényképezik őket, míg Dondyuk képein a helyszíni felvételek mellett privát fotók és tablóképek láthatók.

Nagyon más a két világ, mégis ugyanaz: Birgus fotói leginkább az elidegenedés érzését keltik, legyen szó akár Leningrádról, akár Budapestről vagy Palm Beachről, a Dondyuk által előtúrt filmtekercsek viszont családi ünnepeket, ballagásokat, születésnapokat örökítenek meg, esetleg tablóképek, de nem profi felvételek. Kordokumentumok, amelyek elvesztek volna, ha nincs az ukrán fotós és az a csapat, amelyik megpróbálta megóvni őket a feledéstől: magukban nincs feltétlenül művészi értékük, de kontextusba helyezve sokat elárulnak valami olyasmiről, amiről a világ valójában nem tud semmit.

A múlt és a jelen

Persze ilyenkor joggal adódik a kérdés, hogy mégis, kit érdekelnek az ismeretlen ukránok hátrahagyott ballagási fotói. Néhány kivételtől eltekintve a képekhez nem jár kontextus, egy esetben közlik, hogy hol találták meg a dokumentumokat, azt is csak azért, mert egy magyar szálat találtak: Csorba Mária levelei kerültek elő Rudnya-Veresznya faluból. Ez a találat egyébként némileg ki is lóg a kiállítás anyagából, mert túl kézzelfogható, túl direkt, miközben a három teremben megrendezett kiállítás középső termében található, ahol a koncepció szerint a múlt és a jelen határai elmosódnak. Itt inkább a múlt volt jelen.

Dondyuk kiállítása ugyanis három részre oszlik: az első teremben a szerző felvételei láthatók a Zónáról, a másodikban a már beharangozott összemosódás, míg a harmadikban a Tarkovszkij-féle Szobát ígérik a látogatóknak. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az első teremben pont ugyanolyan felvételek láthatók Csernobilról, mint akárhol máshol: elhagyott körhinta, elszáradt virág az ablakban, hámló olajfesték az iskolában. Ettől még hatásos képek ezek, csak az ember nem tud szabadulni a gondolattól, hogy ez is valami olyasmi, mint a pisai ferde torony: milliók fényképezték le, és milliók gondolták úgy, hogy kiváló ötlet lesz mókásan pózolni vele, ahogy megtámasztod. Csernobil persze nem ennyire könnyed műfaj, de egy üres, rohadó körhinta akkor is egy üres, rohadó körhinta marad, ha egy tehetséges fotós fotózza – ezredszerre.

Ez viszont nem véletlenül csak a bevezetés. Dondyukról lehetett sejteni, hogy nem elégszik meg a turistafotókkal, és valóban, ez az egész csak egy nagyobb, a fényképeken túlmutató projekt része. A szerző meg akarja menteni a múltat, és nemcsak arra kíváncsi, hogyan rohad a virág az ablakban most már negyven éve, hanem arra is, hogy mi történt akkor, amikor még volt, aki öntözze. A Zónát az elmúlt években teljesen kifosztották, így olyan tárgyi emlékek már nem maradtak, amiknek bárki bármilyen értéket tulajdoníthatott volna – megmaradtak viszont a hétköznapok elfeledett fényképei. Ezért is erős a kiállítás második szobája, ahol Dondyuk a fellelt fényképeket teszi a nemrégiben készültek mellé: egy egyenruhás katona képét a panelházak közé, ahol fényképezkedett, két alakot egy fa tövébe, ami mára elszáradt, színes iskolai tablóképeket a málló tantermek mellé. Igen, ők jártak ide.

Untitled Project

A harmadik terem érdekes módon a felejtésé: a rossz kópiáké, a sérült negatívoké, a félig-meddig fennmaradt emlékeké. Itt található a kiállítás legerősebb része is, az az ötperces videó, amint Dondyuk Untitled Project, azaz Névtelen projekt névre keresztelt: itt, a fekete falak között villámgyorsan végigpörög több száz, talán több ezer kép, amit a szerző begyűjtött, miközben gyorstalpalóban végigmegyünk a csernobili katasztrófa történetén. Itt található a feloldozás is, ha egyáltalán létezik ilyen: a kiállítás utolsó pontjának számító, felismerhetetlenségig eltorzult fotók között akad néhány képsor, ami tényleg valamilyen hétköznapi ünnepet idéz fel, és itt írja Dondyuk azt is, hogy eddigre békélt meg azzal, hogy itt nemcsak a halálról és a pusztulásról van szó, nem arról, amire Csernobilról asszociál az ember, hanem egészen emberi történetekről – csak éppen ezeknek az embereknek azt mondták, hogy reggel hagyják el a lakhelyüket, és nemsokára visszamehetnek, erre viszont már nem került sor.

Azóta Csernobilt és környékét belepte az erdő, a panelházakat, ahogy a Harcosok klubjában is vizionálták, visszavette a természet, elnyűhetetlen bőrruha helyett pedig valószínűleg farmert vagy mackónadrágot hordtak azok, akik minden mozdíthatót elloptak a Zónából. Annyi maradt, ami Dondyukot érdekelte: néhány penészes, összetekeredett fénykép a radioaktív por alatt, pár üdvözlőlap, levél, tablófotó. A legtöbb embernek szemét, mégis érdemes kiállítást csinálni belőle – még abból is, amit kikezdett a sugárzás, a fény, a hő és az idő: ez a szerző szerint nem hiba, hanem „kémiai kollaboráció”, ami szép kifejezés a rohadásra, de kétségtelen, hogy az eredmény anélkül látványos, hogy filtereket kellett volna hozzá alkalmazni. A filter itt maga Csernobil volt.