Fradistaként indoklást igényel a címben szereplő állítás, pláne, hogy hazai derbiken lassan ötven éve hallgatom, ahogy a vendégszektorba zárt lilák, ahelyett, hogy örülnének, mint majom a farkának, hogy bebocsátást nyertek a Szentélybe, teli szájjal skandálják a fradistacigányokat és csatolt részeit.

Hogy mégis minimum sorstársaimnak, gyöngébb pillanataimban tesóknak tartom őket, annak oka, hogy őket is ugyanaz a vírus fertőzte meg, mint engem: futballdrukkerek.

S bármennyire fáj is (persze csöppet se fáj): ha a szüleim a boldog hetvenes évek közepén nem Dél-Pesten lelnek lakótelepi otthont sok év albérletezés után, hanem Újpesten, akkor lila lennék, ha Angyalföldön, akkor vasasos, ha a néhai állami lakótelepen, akkor pedig honvédos, és sorolhatnám.

Sőt: ha Kocsor Jancsi barátom szintén néhai édesapja (érte nagyobb kár), aki tízéves korunkban azzal fogott kézen bennünket, hogy gyertek, megyünk a meccsre, ma avatják a Fradi-pálya világítótornyait, na, ha ő dózsás, vasasos, netán honvédos lett volna, akkor belőlem is dózsást, vasasost, netán honvédost farag adott lelátó. De még a Kocsor Jancsiból is.

Csakhogy történetesen idősb Kocsor derék, kemény, gyári melós, fradista volt. (Amúgy Ferencváros-Pécsi MFC 4:1, gólszerző Takács, Nyilasi, Pogány, Dárdai, Pogány; a Népsport három csillagra értékelte a mérkőzést.)

Szóval engem Kocsor apja tett sínre.

The post Nagy József: Több közöm van tetszőleges Újpest-drukkerhez, mint egy futballrezisztens bárkihez first appeared on 24.hu.

Forrás