Amikor a 90-es években elkezdtük a közösségi pszichiátriát Magyarországon, az egy kisebbfajta forradalom volt. Nagy ellenállásokba ütköztünk. Először a szociális szférában nyitottak ajtót, az egészségügyben nagy volt az ellenállás. Kórházközpontú volt a pszichiátria vezetése. Azóta sok minden változott.

Az Ébredések Alapítvány már több mint 30 éve emberközpontú, holisztikus ellátással segíti a pszichiátriai támogatásra szorulókat. A Kálvária téri központjuk bezárása után tavaly új székhelyre költöztek, immár a Jókai utcában folyik az ellátás. Itt látogattuk meg a szervezetet.

Az alapítvány neve alapján sokaknak eszébe juthat az Ébredések című, 1990-ben bemutatott amerikai film, amely egy neurológus történetét meséli el – az egyezés nem véletlen, hiszen a szervezet alapítása éppen nagyjából ekkora datálható. Mindezt a fentebb is idézett Dr. Harangozó Judit pszichiátertől, az Ébredések vezetőjétől tudtuk meg: ő a szakmai vezetője az alapítványnak és szolgáltatásainak.

Az 1991-es induláskor még nem volt jelen, három évvel később nevezték ki az akkor Budapesti Pszichiátriai Klinika rehabilitációs részlege vezetőjének – ez volt az a bizonyos Kálvária téri, Judit szerint valamelyest inkább romkocsmára emlékeztető épület. „Némi nosztalgiával kapcsolódunk hozzá, mert ez egy nagy hagyományokkal rendelkező hely volt a pszichiátriai szakmán belül. Amikor 94-ben ide kerültem, tudtam, hogy én is nagy változásokat szeretnék elérni.”

Ez sikerült is, hiszen az Ébredések munkatársai hozták be Magyarországra a közösségi pszichiátria ma ismert módszertanát. Jelenleg több mint kétszáz beteg számára működtetnek közösségi gondozást, és több mint ezer beteget látnak el ambulánsan. Judit nosztalgiával tekint vissza a kezdetekre.

Mielőtt a Kálvária térre kerültem, a klinikáról hoztam egy »emergency« típusú mentalitást. Amikor először beléptem a Kálvária térre, láttam, hogy ott dohányoznak a betegek az udvaron mindenféle gyógyszerek okozta mellékhatásokkal, és arra gondoltam: »te jó ég, ez így milyen rehabilitáció?«

Elhatározta, hogy valami mást fog csinálni, mint amit maga körül látott.

Azóta a nagy ambíciókból több évtizedes múltú szolgáltatás lett. De mit is jelent a közösségi pszichiátria működése a gyakorlatban?

Az alapítvány fő profilja a nehezebb mentális problémákkal élők felépülésének segítése, rehabilitációja. Ők nehezen jutnak magas színvonalú ellátáshoz, és nem is biztos, hogy meg tudnák fizetni a magánellátást. „Komplex gondozást nyújtunk, ami lehetővé teszi a felépülést a súlyosabb problémákból is. A módszertanunk más, mint amit megszoktak az emberek egy orvosi vizsgálatnál, amikor van egy orvos, aki felír egy gyógyszert, esetleg elbeszélget a betegével.”

Az Ébredéseknél csapatban dolgoznak, és nemcsak a tünetekkel, hanem a klienseik személyes életcéljaival is foglalkoznak. Ezt hívják bio-pszichoszociális ellátásnak, amit Judit szerint ugyan sokan tanítanak, de kevés helyen alkalmazzák. A céljuk úgy foglalható össze: szeretnék, hogy jobb élete legyen a klienseiknek, hiszen ez visszahat a tüneteik javulására is.

Szeretnénk megállítani a mentális tüneteket kísérő lefelé zuhanást az életükben, ami számos stresszel, stigmával, egzisztenciális ellehetetlenüléssel jár. Ezt valahogy úgy lehet elképzelni, mintha ezek a stressztényezők összeszorzódnának, és a stressz okozta gyulladásos és autoimmun folyamatok révén megbetegítenek, illetve súlyosbítják az állapotot. Amikor már tüneteink vannak, az az úgynevezett distressz állapota, a kimerülés, amikor a szervezetünket megtámadta a stressz.

A munkájuk során így először fel kell mérni, melyek a kliensek éltcéljainak fő akadályai. „Lehet, hogy valaki barátkozni, randizni szeretne, más jobb helyen lakni, vagy csak egyszerűen fűtést a lakásába. Olyanokat akarnak a páciensek, mint általában az emberek. Mi pedig megnézzük, mik az akadályai ezeknek. Az akadályok lehetnek tünetek, például, ha valaki hanghalló (a hanghallás pszichiátriai diagnózisok tüneteként fordulhat elő – a szerk.), nehezen tud társaságba menni. De lehet, hogy inkább félszeg az ismerkedés során, és ebben vár segítséget. Vagy nincs pénze szórakozni járni.”

Ha felmérték a problémákat, jöhet a csapatmunka – különböző szakmák szerint. A kliensek szükségletei szerint pedig összeáll, hogy az illető milyen segítséget fog kapni. Lehet, hogy szüksége van egy okos és mellékhatásmentes pszichiátriai kezelésre. Vagy egy pszichológusra, aki az önbizalmát erősíti, egy szociális szakember támogathatja a pénzbeosztást, egy barát elkísérheti. Ebben a folyamatban elkezd az élet bővülni, értékesebbé válni. Szerencsére nemcsak a negatív, hanem a pozitív tényezők is összeszorzódnak, ahogy újabb és újabb célokat ér el a páciens. Ez az egyik fontos tényezője a gondozás hatékonyságának, magyarázza a főorvos.

A másik fontos módszertani sajátosság, hogy nemcsak a pácienssel, hanem az őt körülvevő emberi hálózattal is foglalkoznak. Ha egy kliens fő támogatója például a családja, akkor az illető megsegítésébe igyekeznek bevonni a családtagjait is, őket is megkérdezik, milyen céljaik vannak, mitől lesz jobb az életük.

Lehet, hogy szeretnének jobb légkörben élni, de az is előfordulhat, hogy egy anyuka szeretne kimenőt a beteg gyermeke mellől. Mi ezt nagyon támogatjuk. Ha a családtagok, barátok, hozzátartozók élete jobbá válik, az visszahat a kliensre is. Ezt rendszerszemléletű gondozásnak hívjuk. A kutatások is azt mutatják, hogy az emberek belső világa folyamatosan változik a külső hatásoktól, és vissza is hat ezekre. Így, ha csak a tünetekkel és az emberi pszichével foglalkozunk, akkor elveszítünk egy csomó olyan tényezőt, amelyekre a mi módszerünkkel hatni lehet.

Ezt a szemléletmódot a szervezeti kultúrában is igyekeznek érvényre juttatni. Törekszenek arra, hogy a páciensek a lehető legnagyobb mértékben egyenrangúak legyenek a szakemberekkel, ez pedig úgy valósulhat meg, hogy a gondozás útját mindig a páciens és a hozzátartozók szükségletei határozzák meg a munkájuk során. Írásban rögzítik a célokat, így a betegek kézben tartják a folyamatot, és visszajelzést is adnak, ha azt látják, hogy nem úgy halad, ahogy korábban megbeszélték.

„Ez ugyanolyan, mintha egy iskolában egy gyereket alkotótársnak, és nem nevelendő, zűrös valakinek tekintjük. Megkeressük, hogy hol vannak a speciális tehetségei, amelyekre büszke lehet, és segítjük ennek a kibontakozását. A humán szolgáltatások akkor a leghatékonyabbak, ha maximális az érintettek bevonása. Ezt a szervezeti kultúrát a közgazdászok koprodukciónak hívják. Az Ébredéseknél például a felépülő és felépült páciensek különböző önsegítő köröket – önképző, irodalmi kör, művészkör – működtetnek, és sorstárs segítőként a munkatársaink.”

Az alapítvány vezetője szerint a csapatmunkát erősíti, hogy nem autoriter vezetői döntések, sokkal inkább megbeszélések jellemzik a munkát. Ebből bevallása szerint azért olykor zűr is adódhat, így sokszor szokták „káosz alapú szervezeti kultúrának” nevezni a működésüket. De ez azért inkább „teremtő káosz” – teszi hozzá.

Most is itt van egy páciens, aki egyébként sorstárs segítőként dolgozik nálunk, viszont most nincs túl jól, úgyhogy orvosként van rám szüksége. Ezek bonyolult folyamatok tudnak lenni, de éppen abból van fejlődés, hogy ezzel együtt küzdünk meg.

A legnagyobb siker Judit szerint, hogy Magyarországra be tudtak hozni egy ilyen színvonalú módszertant, és azt stabilan működtetni is képesek. Számos helyen oktatják is, illetve a szociális ellátásban is bevezették az Ébredések munkatársainak szakértői jelenléte mellett.

Az is siker persze, hogy emberek gyógyulnak meg, épülnek fel itt akár skizofréniából vagy más súlyos mentális zavarból. Ugyanakkor arról sem feledkeznek meg, hogy önmagában a fennmaradásuk is óriási eredmény, hiszen nem mindig volt ez annyira magától értetődő. Most már jelentős támogatást kapnak a Belügyminisztérium szakpolitikai főosztályától, valamint a Fővárosi Szociális Közalapítványtól – mindegyiket pályázati úton.

Finanszírozási nehézségek egyébként amiatt is adódnak, hogy az alapítványok nem tudnak olyan orvosfizetéseket biztosítani, mint az állami egészségügy, így nagyon nehezen tudnak találni szakorvost.

Szükség lenne arra, hogy ne mindig hősi helytállásból tudjunk működni, hanem sokkal inkább versenyképesen. Ha ez így lenne, akkor többet tudnánk bővülni is, mivel a szolgáltatásainkra mindeközben nagy igény van.

Az itt alkalmazott módszer része a Semmelweis Egyetem orvosi képzésének is, ami azt jelenti, hogy a magyar és angol nyelven tanuló hallgatók legalább egyszer megjelennek a szervezetnél gyakorlaton. Így találkozhatnak a tapasztalati szakértőkkel (ők azok a sorstárs segítők, akik saját mentális betegségből, függőségből való felépülés és alapos képzés után segítik mások gyógyulását – a szerk.), és kicsit átalakulhat a kórházi ágyak mellett szerzett tapasztalatukból adódó szemléletmódjuk, hogy nehéz diagnózisokból is van remény a felépülésre.

A vezető szerint ma már nagyobb a nyitottság a közösségi pszichiátriára, sok helyen dolgoznak hasonló szemlélettel – például a pszichiátriai gondozókban. Ugyanakkor „ezek sok helyen túlzsúfolt szakrendelőkké váltak az elmúlt két-három évtizedben, tehát ezt a fajta gondozást, amit mi csinálunk, már nem tudják megvalósítani.”

Abba lehet-e ezt hagyni? Nehezen.

Ebben a munkában az ember szerintem megszokja, hogy több évtizede halálra dolgozza magát. Másrészt viszont persze nagyon élvezetes látni a felépüléseket magunk körül. Öröm fiatalokkal együtt dolgozni. A sok önkéntesünkkel. Remek csapatélmény.

„Minden évben több száz, hajléktalansággal küzdő pszichiátriai beteggel is dolgozunk, és vannak köztük olyanok, akik ma már maguk is sorstárssegítők. Már együtt megyünk a klienseket keresni az utcán. Ez nagyon feltölti az embert.”

Judit számára az is nagyon fontos, hogy látja, ahogy a pszichózissal élőknél, komolyabb diagnózissal rendelkezőknél mennyire egyedi az út. „Egy kaland, hogyan lehet kitalálni abból a »sűrű erdőből«.” Gondolkodni kell, több szemmel, több kollégával és több hozzátartozóval, hogy az ember megtalálja az ösvényt. Ez egy nagyon érdekes intellektuális kihívás is.”

Elmeséli az egyik páciens történetét. Zavart, hajléktalan, pszichiátriai betegként indult, rendkívül zavart gondolkodással és viselkedéssel. Egy gyűrött, koszos füzetbe írogatott. A vele dolgozó pszichológusok keresték, mi lehet az az életcél, ami előremozdítja. Sokáig nem jutottak sehová. Aztán kiderült, hogy a legfontosabb az illető számára, hogy ezek a füzetek megmaradjanak. A szállón valahogy mindig kidobódtak, amikor bogárirtás volt.

A személyes céljával elindult valami. A szállón dolgozó remek szociális munkások megértették ezt, és digitalizálták a füzet tartalmát. „A következő ülésen már egy Pilinszky-verssel reagált a pszichológus kérdésére. A viselkedése is visszatért a realitásba. Akkor derült ki, hogy a füzetben versek és rajzok is vannak, hiszen a nő egykor grafikus volt. Mennyire érdekes, hogy valakihez, akinek nincs lakhatása, igazából semmije, éppen a spirituális vonalon van bejárat. Ez rendkívül inspiráló. Nagyon sokat tanul az ember ebben a munkában. Önmagáról is.”

Van olyan sorstárs segítőjük is, aki úgy érkezett ide, hogy a bántalmazó élettársától menekült el.

Ott maradt minden holmija, pénze, beesett az alapítványhoz egy szál ruhában. Nagyon fontos pillanat volt, hogy meg tudjuk állítani ezt a »zuhanást«. Szerencsés nap volt. Valahogy el tudtuk kapni őt ebben a nehéz élethelyzetben, három-négy ember folyamatosan vele foglalkozott. Volt pár konzerv, hogy legyen mit enni, adományruhák, ebből el tudtunk indulni. Kapott kis gyógyszert, jó szót, tapasztalati szakértő beszélgetett vele, befogadta a sorstársi közösség.

A kiszolgáltatott és súlyos mentális állapotból már az első nap javulást mutató hölgy számára este találtak helyet egy hajléktalanszállón. Több kolléga kísérte oda, hogy szelíd fogadtatást biztosítsanak számára. A közösségi ellátás feladata a „zuhanást” megállítani az életben. Aztán pedig építkezni.

Judit szerint szimbolikus az is, hogy neki nincs itt külön orvosi szobája. Három orvos dolgozik egy szobában. „Fontos, hogy ne szokjuk meg, hogy mi vagyunk a jóistenek. Nagyon sok hátránnyal jár. Egy másfajta segítő identitásban kell lennünk, amit úgy hívunk, hogy sebzett segítő. Mi is emberek vagyunk, mi is bukdácsolunk az életben. A kliensünkkel a kölcsönös tanulás, fejlődés kontextusában kapcsolódunk.”

Ez a szemléletmód köszön vissza a dolgozók hozzáállásában is.

Gallai István tapasztalati szakértőként dolgozik az alapítványnál, úgynevezett hanghalló csoportot is vezet. Ez azoknak jött létre, akik hangokat hallanak. Nem betegséget kezelnek, hanem együtt arra keresik a választ, miért ilyenek a hangok, honnan jöhetnek, és milyen eszközökkel lehet együtt élni velük. A cél:

visszavenni az irányítást a hétköznapok felett.

István 2004-ben kapta kézhez a saját diagnózisát. Skizofrénia. Az alapítványnál 16 éve gyógyul, 12 éve vezet maga is hanghalló csoportokat két társával, és egyénileg, illetve családgondozás keretében szakemberrel is foglalkozik a sorstársaival. Emellett jár konferenciákra, iskolákba fiatalokat érzékenyíteni. Ma épp a Semmelweis Egyetem medikusképzésében vett részt felépülő éritettként. A munkája Judit szerint nagyon hatékony.

Egykor vendéglátó szakközépiskolát végzett, majd egy óceánjáró hajón dolgozott. 2003-ban lett beteg, meséli, majd gyorsan ki is javítja magát, mondván: nem szeretik a betegség szót, inkább „állapotot” szoktak mondani. Egy évvel ezt követően kapott diagnózist, amely után igen kalandos volt az útja.

Négyszer fordult meg hagyományos pszichiátriákon – Cegléden, az akkor még működő Lipótmezőn és a Balassi utcai klinikán kétszer. A leghosszabb bent töltött idő három hónap volt. Ezek után keresni akart egy helyet, ahol másfajta segítséget is kaphat, és nem a gyógyszerek vannak a fókuszban. Ekkor találta meg az alapítványt. Ma már felépült a betegségből.

Puskásné Imre Boglárka pszichológusként és közösségi gondozóként dolgozik két és fél éve az Ébredéseknél, még az egyetemi gyakorlata során került kapcsolatba az alapítvánnyal, majd utána önkéntesből avanzsált munkatárssá. Nagyon megfogta az alapítvány szemléletmódja, ezért örül, hogy itt dolgozhat, illetve, hogy a BMSZKI-vel kötött együttműködésük keretében egy női hajléktalanszállón folyó munkában is részt vesz.

A közösség: István szerint leginkább ez különbözteti meg az Ébredéseket a hagyományos ellátástól.

Tapasztalatból tudom mondani, hogy a kórházban általában csak a gyógyszeres kezelésre fókuszálnak. Ott nagy részben a tűzoltás a lényeg. Itt pedig a kliens egy komplett szolgáltatást kaphat a pszichiátertől a pszichológuson át a szociális munkásig és sorstárs segítőig, együtt dolgozva mindenkivel, csoportokhoz tartozhat. Van egy gondozási terv, aminek részét képezik a gyógyszerek is, ha szükség van rájuk, de emellett ott van a lelki és szociális munka is.

A legfontosabb, hogy mindig a kliensek céljai mentén történik a gondozás. „Nem az a lényeg, hogy minél hamarabb vissza tudjon menni dolgozni, hanem az, hogy az elért célok visszaadják az önbizalmát, az életörömét. Ha valaki kórházban van, ott hamar letelik az ideje, aztán sok esetben vissza is kerül oda. Itt mindig nyitva az alapítvány, ha valaki bajban van. Van egy megtartó közösség. Bármikor vissza lehet jönni. És itt vannak a sorstársak is.”

Boglárka hozzáteszi, fontos a rendszerszemlélettel folyó munka, azaz azok bevonása, akiket a kliens fontos személyként nevez meg. A kliensek mellett az ő céljaik is fontosak a gondozásban. „Engem is az fogott meg, hogy láttam, az ellátás során a kliensek igényeire koncentrálnak. Nem más mondja meg nekik, mi fog történni. Nagyon megmaradt, amikor egy kliens arról számolt be, hogy tőle itt kérdezték meg először, hogy ő mit szeretne.”

A pszichológus ezt tartja az előrevezető útnak hosszú távon, hiszen egyszer mindenki vissza szeretne menni a saját életébe, és ez csak akkor lehetséges, ha a kliens megtanulja, neki mire van szüksége, milyen eszközei vannak vagy mit kell kerülnie. Látja a haladást sok kliensnél, akár szorongásuk csökkenéséről, akár az érzelmeik jobb kezeléséről van szó.

A remény, hogy visszakaphatják az irányítást az életük felett, már önmagában gyógyító tud lenni.

István is rengeteg változásnak volt a szemtanúja. A hanghalló csoportban is jó páran mondták már, hogy mióta odajárnak, elmúlt a hanghallásuk. Többen vissza tudták venni az irányítást a tüneteik felett. Így az életük felett is.

„A skizofréniában a hallott hangokat nem szabad szó szerint venni. Mindig szimbolikus jelentésük van az életünkkel kapcsolatban, múltbeli vagy pillanatnyi hangulatokat is tükrözhetnek. Sok mindenkinél tudtunk elérni nagy dolgokat. Nekem is rengeteget segített. A reményt is visszaadja. Visszakapjuk a reményt arra, hogy igenis van felépülés.”

Istvánnak elmúltak a tünetei. Három éven keresztül megállás nélkül ezek kísérték. Hanghallás, téveszmék arról, hogy lehallgatják, hogy róla beszélnek. Ma már legfeljebb akkor jönnek elő, ha nagyon fáradt vagy stresszes, de akkor is felismeri, hogy most túlterhelt. Tíz éve teljesen el tudja őket kerülni. Van egy kollégája, aki már egészen odáig eljutott, hogy gyógyszert sem szed. Azt mondja, igazából neki sem kéne, de egy minimális adagot még bevesz esténként, annyira hozzászokott. Ám tudja, hogy elhagyhatná.

Biztos van olyan is, aki már nem is jár ide, és el is felejtette, mert visszament dolgozni. Vagy legalább az életminősége mindenképp javul. Legalább önálló lesz. Főleg, ha valaki nyitott erre a felfogásra.

The post „Nagyon élvezetes látni a felépüléseket” – itt nem gyógyszert írnak fel elsőként a pszichiátriai betegnek, hanem életcélt keresnek számára first appeared on 24.hu.

Forrás