Létezik-e igazság, és feladata-e egy demokratikus felhatalmazás birtokában felálló kormánynak a szélsőjobboldali rendszer bűneinek erkölcsi, illetve jogi számonkérése? Helyreállíthatók-e az elfoglalt intézmények? Erre próbálunk válaszolni a képzőművészeti élet intézményeit is érintő 1945-ös politikai igazságszolgáltatás történetének felidézésével, amelynek kulcshelyszínei voltak a „fajmagyarrá” tett, Magyar Művészek Háza néven újraszervezett Fészek Művészklub és a mai Képzőművészeti Egyetem.

„Az 1945. év elején, amidőn az ostrom még be se fejeződött, a főváros siralmas képet nyújtott. A néptelen utcákat kőtörmelék, szemétrakások és hókupacok borították. (…) Mindenfelé holttestek és lóhullák hevertek. A házak erősen meg voltak rongálva, egy részük romokban hevert, köztük a képzőművészet két hajléka, a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon. (…) A Szabad Szervezet, mint a képzőművészek érdekképviselete, megkezdte a rendszeres működését, (…) 1945 márciusában rendeztek egy kiállítást az Andrássy úti régi Műcsarnok első emeleti helyiségébe. Ez az akkori körülmények között igen nagy teljesítmény volt. Az 1945. évi hosszú és szigorú tél még márciusban is tartott. A felsővilágítású terem üveg teteje be volt törve, padlóját vastag, megfagyott hóréteg és nagy tömeg üvegcserép borította.” Bende János művészeti író visszaemlékezése a Vörös Hadsereg fennhatósága alatt lassan újrainduló művészetszakmai élet legfontosabb dilemmái egyikét, a művészeti termelés és kiállítás feltételeinek megteremtését mutatja be. A megélhetési nehézségek a háborúból kikecmergő országban mindenkit érintettek, így a képzőművészeket is, ahogy az igazságtétel vágya is. Ha két lerongyolódott művész találkozott a Műcsarnok lépcsőin 1945 tavaszán, biztosan szóba került a lakás-, műterem- és munkahiány mellett az is, hogy a vélelmezett liberalizmusuk vagy zsidóságuk miatt a szakmai szervezeteikből, a kiállítóterekből kiszorítottak, a megrendeléseiktől, egzisztenciájuktól és olykor az életüktől is megfosztottak által elszenvedettekért felelni fog-e valaki.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány elrendelte a köztisztviselők, közalkalmazottak, a szabad pályán működő értelmiségi foglalkozásúak és a felsőoktatásban résztvevők, mint potenciális értelmiségiek politikai múltjának vizsgálatát. A képzőművészeti életet így kora májustól az épp felálló két művészetszakmai igazolóbizottság tevékenysége tartotta izgalomban. Az aktív művészeket a Bende János által is említett Magyar Képzőművészek Szabad Szervezetének igazolóbizottsága vizsgálta, amely a szakszervezetek és az 1945-ös választásokon elindult öt demokratikus párt által delegált tagokból állt: a szakszervezet Mikus Sándor szobrászt, a Kommunista Párt Varga Oszkár szobrászt, a Szociáldemokrata Párt Bálint Endre festőt, a Független Kisgazdapárt Szigethy István festő-grafikust, a Nemzeti Parasztpárt Csáki Maronyák József festőt, a Polgári Demokrata Párt pedig Román Ernő építészt küldte. A művészképzés legnagyobb presztízsű felsőoktatási intézménye, az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola igazolóbizottsága is felállt. Mivel minden művész és oktató nyilatkozatot volt köteles leadni, és a gyanúba keveredettek meghallgatásainak jegyzőkönyvét is archiválták, ma pedig Budapest Főváros Levéltárában őrzik, jórészt rekonstruálhatjuk a képzőművészeti életben is tapasztalható szélsőjobboldali térfoglalás két legjelentősebb politikai botrányát a magyar művészeti élet két kulcsintézményében.

A „fajmagyar” Fészek Művészklub és a száműzött „liberális” és zsidó művészek

Az 1901-ben alapított Fészek Klub az addig a budapesti kávéházakban tanyát ütött művészi törzsasztalok népességét, festőket, építészeket, szobrászokat, énekeseket és színészeket gyűjtötte egybe. Magában foglalta a szakmai szervezetek és a polgári társasági élet számos funkcióját: egyszerre jelentett szakmai fórumot és bemutatóhelyet, klubot, kaszinót, szalont és művészi asztaltársaságok közös platformját, látott el érdekvédelmi és mecénási funkciókat, de az első világháború alatt 1 koronás hadivacsorát is szolgált fel a rászoruló művészeknek. A Fészek sokrétű tevékenységét rendes és támogató tagok, a művészetet patronáló jómódú polgárság tagdíjai fedezték. A képzőművészek volt, hogy a tagdíjat műalkotással fizették, vagy kifejezetten a Fészekbe készült munkákkal járultak hozzá a művészklub gyűjteményéhez, amely éppen a legutóbbi időkben homályos körülmények között kezdett műtárgypiaci szereplők felé vándorolni.

A Sztójay-kormány a Nyilaskeresztes Front színeiben mandátumot szerzett országgyűlési képviselőt, a saját bevallása szerint a román hatóságok által 1920-ban megvert és Magyarországra deportált, később történelemtanárként dolgozó Palló Imrét delegálta miniszteri biztosként a Fészek megújítására. Pallónak az Esti Újság 1944. május 9-i számában közölt diagnózisa szerint „[m]indenki érzi, nemcsak a keresztény, hanem elsősorban a zsidó tagok is, hogy még itt a levegő meg van fertőzve. Az a zsidó-szabadkőműves világ, amely a végső pontig lezüllesztette a klubot, hihetetlen károkat csinált.” Az általa vezényelt tisztogatás a tagság hatvan százalékát is érinthette, és nemcsak a zsidó származásúakat távolították el, hanem a zsidó származású házastárssal rendelkezőket és a programjukkal nem szimpatizáló vezéregyéniségeket, így Kisfaludi Strobl Zsigmondot, Glatz Oszkárt, Zilahy Lajost, Csók Istvánt és Szőnyi Istvánt is. A nem zsidószármazású festőfejedelmek száműzése olyan radikális lépésnek tűnt, amely ellen még a liberális szimpátiákkal nehezen vádolható Vajta Imre, a nyilas hetilap, Az Ország főszerkesztője, a Szálasi-kormány későbbi bécsi főkonzulja is felszólalt, azzal érvelve, hogy az átálló mestereket be kellene fogadnia a Magyar Művészek Házának. Volt, aki ebben a szellemben sietett önkritikát gyakorolni: Glatz Oszkár nyílt levelében „bűnét”, hogy nem szakított zsidó műkereskedőivel, nemzetiszocialista propagandamunkájával, és az ez iránt ellenszenvet érző társaság kerülésével igyekezett ellentételezni, szintén Az Ország hasábjain. Palló mindeközben még az elmaradt tagdíjakat is behajtotta a kitiltottakon, egyúttal pedig a Fészek már említett gyűjteményének „a zsidó és szabadkőműves izmusokba fulladt” alkotásait „örök mementóként” átadta a náci minta alapján, de jóideje meglévő hasonló igények mentén létrejött Zsidókérdéskutató Magyar Intézetnek.

Azt, hogy Fészek elfoglalása valóban jelképes ügy volt, jelzi, hogy a szakszervezet igazolóbizottsága számára leadott nyilatkozatokban ezt a sérelmet említi a legtöbb pályatárs. A 20. századi magyar képzőművészet legkitartóbb naplóírója, a festő Herman Lipót is megerősíti ezt a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet Archívum és Dokumentációs Központjában őrzött füzetei egyikében: „A Fészek kormánybiztost kapott Palló Imre nyilas képviselő személyében […], természetesen kizárta az összes zsidókat, zsidóbarátokat és liberálisokat s a hátralékos tagdíjakat behajtotta rajtok. […] A többi egyesület is kizárta a zsidó tagokat (mert aki a Magyar Zsidók Szövetségének tagja volt, nem lehetett másutt tag!). Így töröltettünk a [Képzőművészeti] Társulatból, az Arcképfestők Egyesületéből, a Nemzeti Szalonból, sőt színlegesen a Szinyei Társaságból is. A legtöbb embert a Fészek dolga bántotta.” A magyar képzőművészeti élet »fajmagyarrá tétele« ugyanakkor nem csupán egy 1944 tavaszára-nyarára korlátozott nyilas akció volt, hanem egy régóta tartó folyamat beteljesülése. A zsidó származásúak kiszorításának szándéka a művészeti közéletből már – az addig példátlan módon – a szülők származásának megállapítását lehetővé tevő 1939-es nagy művészcenzus célzatos kérdéseiből is kiolvasható volt. Az antiszemita kultúrpolitika mellett elkötelezett Pátria Magyar Írók, Hírlapírók és Művészek Klubja már az 1920-as évektől működött, a fajvédelemmel szimpatizáló radikális festőkből álló frakciója a tagsággal összhangban pedig aktívan kampányolt a zsidóellenes rendeletekért az 1930-as évek végén. A nem zsidó származású művészek eltérő stratégiák mentén viszonyultak a változó klímához: voltak pályatársaikhoz szolidárisak, az új lehetőségekkel halkan élők (pl. a vallásos falképeiről és hűvösen monumentális portréiról ismert, a náci Haus der Kunstba minisztériumi szervezésben tanulmányutat tevő Kontuly Béla), és aktív kollaboránsok és feljelentők (pl. Kampis János) is.

Hantai Simon és a magyar szabadság

A mai Képzőművészeti Egyetem, lánykori nevén az Országos Magyar Képzőművészeti Főiskola az igazolások során legnagyobb érdeklődést kiváltó botránya a legdrágább, magyar származású absztrakt expresszionista festő, akkoriban festőhallgató Hantai Simonnal volt kapcsolatos. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint Hantai 1944. március 15-én a Főiskola dísztermében a diákság nevében előadni tervezett beszédében – amelyet a tanári kar csak utólag olvasott, mert Hantai későn adta le, illetve mert „aznap légó volt és azt hitték, nem is kerül sor a beszédre” – németellenes hangot tervezett megütni. A tanári kar összeült, „és úgy határoztak, hogy Hantai betegség címén kimarad egy időre a Főiskoláról, később pedig visszaveszik. Így Hantainak sem lehet semmi baja, és a Főiskola sem kerülhet kellemetlenségbe”. Hantai, szembesülve a helyzet súlyával, megkísérelte visszakérni a legépelt szöveget, hogy megsemmisítse, ám a ma leginkább a székesfehérvári neoromán betonváráról ismert Bory Jenő rektor nem adta vissza, „[m]ert szerinte gyávaság volt Hantaitól, hogy az egyszer megírt és előadásra átnyújtott beszédét – mivel utólag rájött annak erős hangjára – visszavonja”. Egy feljelentés nyomán viszont megjelent egy politikai nyomozó a Főiskolán, aki könnyebben dűlőre jutott Boryval. Hantait a Főiskola egyik tanárával együtt beidézték a svábhegyi Állambiztonsági Rendészetre, ahol kihallgatták őket, és alaposan rájuk ijesztettek azzal, hogy az ügyet „a Gestapo vette kezébe, s bizony ezért a tanári karnak könnyen Dachau jár”, majd elengedték őket. Az ügy ennyiben maradt, így Hantait a megígértekhez híven visszavették szeptemberben. A Főiskola igazolóbizottsága Boryt megfosztotta állásától a hozzátartozók kegyellátása nélkül. Az indoklás értelmében „[a]z ítélet súlyos, de a Bizottság fontolóra vette azt, hogy Bory Jenő mint tanár, akire az ifjúság helyes nevelése és gondozása bízva volt, nem állott hivatása magaslatán, és nem fejtett ki állítólagos magyar meggyőződése szerinti tevékenységet”. Az állását vesztett Bory nem maradt munka nélkül. A rá jellemző pragmatizmus szellemében, amellyel 1932-33-ban a Bory-várban is látható Magyar sors irredenta szobrot mintázta, júniusban – az igazolóbizottságnak tett nyilatkozata alapján – „örömmel és szeretettel” Sztálin-szobrot készített, „mert nagyon érdeklik ezek a szovjet és bolsevista témák”. Az irreálisak tűnő lelkesedés politikai nyomást sejtet, ám ennek némileg ellentmond, hogy élete legkedvesebb projektje, saját vára teraszának árkádjai alatt a történelmi materializmus történelemszemléletét tükröző falképek láthatók, ahol a feudális despotizmuson át az osztály és állam nélküli szocializmushoz vezet a forradalmi út.

„Voltak szép számmal”

A Magyar Képzőművészek Szabadszervezete által 1945 második felében igazolt, tehát politikai magatartása miatt a szakmai közéletből való kirekesztésre nem ítélt kétszázhetvenegy szervezeti tagra kilenc olyan ügy jut, amely a politikai rendőrségen nyomozati szakaszba lépett, és csupán egy került a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) elé, ez a szakszervezetbe belépni szándékozó aktív képzőművészek 4 százaléka. A Képzőművészeti Főiskola negyvenegy alkalmazottja közül négyet szankcionáltak és kettőt feddtek meg, a gárda 15 százalékát. E számok láttán hasonló benyomásunk támadhat, mint 1945 júniusában A Mai Nap újságírójának. Tamáskodó kérdésére, hogy miként lehet, hogy a képzőművészeknél, a többi szakmai bizottsággal ellentétben majdnem mindenkit igazoltak, a bizottság névtelen képviselője vázolta az okot: „[n]em mintha a művészek között nem lettek volna reakciósok, nyilasok meg fasiszták. Voltak szép számmal. De ezek egyszerűen nem jelentkeznek igazolásra”.

A Képzőművészeti Főiskola háború alatti rektora, Pécsi Pilch Dezső a távozó németekkel elmenekült az országból. A Magyar Művészek Háza vezetőségéből Palló Imre Argentínába emigrált, Pásztor János szobrász az ostrom alatt halt meg a Siesta Szanatóriumban (a mai Országos Onkológiai Intézet), amikor találat érte az épületet, Merész Gyula festő pedig még az ostrom előtt nyugatra menekült, és 1949 áprilisában halt meg Klagenfurtban. Az intézmény tisztviselőit, Kövér Gyula háznagyot 1948-ban Münchenben találjuk, Jánosa Lajos titkár pedig Chilében telepedett le, ahol kiállító művészként és tanárként működött.

Aki maradt, csak azt lehetett tehát felelősségre vonni. A kilenc képzőművészből, akik fennakadtak a szakszervezet igazolóbizottságán, egyet népbírósági ítélet alapján internáltak, ötöt rendőri felügyelet alá helyeztek, hármat felmentettek. A radikális jobboldali kötődésekkel rendelkező művészek vagy a társadalmi és szakmai reintegráció, praktikusan tehát a szocialista realizmus szellemében való alkotás, vagy az ellenállás útját választhatták – és jórészt az előbbi mellett döntöttek. 1945 nyarán úgy tűnt, hogy a két intézmény, a Fészek Művészklub és a Képzőművészeti Főiskola demokratikus alapon újjászerveződhetnek. A remények három rövid évig sem tartottak, a kommunista hatalomátvétellel ugyanis megkezdődött a B-listázás. De ez már egy másik történet.

További részletek Gucsa Magdolna A szélsőjobboldali térfoglalás a képzőművészeti mezőben a második világháborút követő politikai igazságszolgáltatás tükrében című tanulmányában, a Múltunk 2026/1. számában olvashatók.

Forrás