Az eddig ismertnél jóval összetettebb képet fest a kora középkori Kisalföld társadalmáról az a friss, a Science folyóiratban publikált kutatás, amely több mint háromszáz egyén teljes genomját elemezte a Nyugatrómai Birodalom bukásának időszakából. A Koncz István (ELTE) és Yijie Tian (Stony Brook-i Egyetem, USA) vezette, többségében magyar kutatókból álló nemzetközi csapat archeogenomikai, izotópos és régészeti adatok együttes elemzésével rekonstruálta, hogyan alakult át a térség társadalma a római uralom megszűnése után, és az eredmények több korábbi feltételezést is felülírtak.

A kutatásban két római kori (i. sz. 3–5. századi) és öt langobárd kori (6. századi) kisalföldi temető teljes körű biorégészeti vizsgálatát végezték el. A Kisalföld a hajdani római Pannonia provincia fontos területe volt, amely – a birodalom keleti és nyugati felét összekötő határzónaként – fontos kereskedelmi és katonai útvonalak mentén feküdt, és gazdag régészeti anyagot hagyott az utókorra. Az archeogenomika, amelynek hazai művelői az elmúlt évek során egyre több nagy nemzetközi projektbe kapcsolódtak be, itt is megmutatta, mire képes: az ősi DNS-mintákból olyan információkat sikerült kinyerni, amire hagyományos régészeti források nem tudnak rámutatni.

A római kori temetők genetikai összetételében erőteljes dél-európai örökség mutatható ki, de ázsiai és afrikai elemek is megjelennek bennük – ez jól tükrözi a Római Birodalom kozmopolita jellegét, ahol különböző földrajzi és kulturális hátterű emberek éltek és mozogtak együtt. A helyzet a rómaiak után gyökeresen megváltozott: a 6. századi temetőkben az észak-európai genetikai összetevők aránya látványosan megnőtt, ami a kutatók szerint nagy valószínűséggel összefügg a langobárdok (vagy longobárdok, lombardok) történeti forrásokból is ismert terjeszkedésével. Ez az északi germán népcsoport az i. sz. 1–2. században még a mai Észak-Németország területén tűnt fel, az 5. század végén azonban már a Közép-Duna vidékén is megtalálhatók a nyomaik, és a Kisalföldet is útba ejtették, mielőtt 568-ban Itáliába vonultak volna, ahol királyságuk egészen a 8. századig fennmaradt.

Ugyanakkor a tanulmány kihívás elé állítja azt a történelmi alapvetést, miszerint egyetlen, elsöprő erejű népvándorlási hullámról lett volna szó. Ennek cáfolatára az izotópos vizsgálatok adtak lehetőséget: a csontok stronciumtartalmából az illető mobilitására lehet következtetni, vagyis például arra, hogy ugyanott nőtt-e föl, ahol eltemették, míg a minták szén- és nitrogéntartalma a táplálkozási szokásaiba nyújt betekintést.

Az izotópos vizsgálatok és a genomadatok együttesen összetett, hosszan tartó folyamatokra utalnak, amelyek során az újonnan érkezők nem egyszerűen felváltották a helyi, késő római kori népességet, hanem sokféle formában illeszkedtek be a már meglévő közösségekbe. Az anyagi kultúra és a temetkezési szokások eközben feltűnően állandóak maradtak – ami arra figyelmeztet, hogy a régészeti leletek önmagukban megtévesztők lehetnek, ha etnikai azonosításra próbáljuk őket használni.

A kutatás talán legmeglepőbb felismerése a római kor utáni közösségek szerveződésének változatosságára vonatkozik. Bár a vizsgált temetők genomprofilja, anyagi kultúrája és temetkezési szokásai nagyon hasonlóak voltak, a belső társadalmi struktúrájuk alapvetően különbözött egymástól. A Sopronhoz közeli hegykői temetőben például az észak-európai genetikai jegyeket hordozó népesség tagjai nagy, szorosan összefüggő rokonsági csoportokat alkottak, és a gazdagabb sírmellékletekből (fegyverekből, nemesfém fibulákból) arra lehet következtetni, hogy ezek az emberek magasabb társadalmi státusszal rendelkeztek. A Szombathely és Sárvár közt nagyjából félúton található Szelestén ezzel szemben nem figyeltek meg hasonlóan kiterjedt rokonsági kapcsolatokat: ott az északi és déli genetikai háttérrel rendelkező felmenők keveredtek a családokban, ami egészen más típusú közösségszerveződésre utal.

„Korábban úgy gondoltuk, hogy ezek a temetők nagyjából hasonló, falusias jellegű, családi alapokon szerveződő közösségekhez tartoztak. Az eredmények azonban azt mutatják, hogy a kép ennél jóval összetettebb. Bár több temetőben is hasonló genetikai sokszínűséget találtunk, az egyes közösségek társadalmi szerkezete jelentősen eltért egymástól” – fogalmazott Koncz István, az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa.

A projekt egy másik vezető kutatója, Patrick Geary, a princetoni Institute for Advanced Study történésze szerint a Kárpát-medence kora középkori népességét tanulmányozó uniós HistoGenes projekt eredményei azt is megmutatják, hogy az anyagi kultúra és a genetikai örökség nem feltétlenül jár együtt, és egyikük sem feleltetető meg közvetlenül a korabeli írott forrásokban szereplő népneveknek. A kutatás tehát nem csupán egy-egy közösség hétköznapjait világítja meg, hanem arra is rámutat, hogyan szerveződhettek hierarchikus hálózatokba ezek a közösségek, és hogyan válhatott ebből egy új, poszt-római politikai rend.

Pannonia történetének feltárására 2024-ben Lendület-kutatócsoport is alakult, erről itt írtunk bővebben:

Forrás