• Sztálin az 1950-es évek elején a harmadik világháborúra készült, Rákosiék pedig a magyar emberekkel fizettették meg a fegyverkezés és az erőltetett iparosítás költségeit.
• Az „önkéntes” békekölcsön megvásárlására munkahelyi és politikai nyomással vették rá az embereket: akár fél- vagy egész havi fizetésüket is elkérhették.
• A parasztság adóterhei 1949 és 1953 között megháromszorozódtak. A gazdákat zaklatással, erőszakkal és büntetésekkel próbálták a közös gazdaságokba kényszeríteni. A propaganda „ragyogó jövőt” hirdetett, miközben nélkülözés és félelem határozta meg a mindennapokat.
• Az ELTE történészprofesszorának október 23-ig megjelenő háromrészes cikksorozata az ötvenes évek társadalmának mindennapi tapasztalatai felől közelíti meg, hogy mi vezetett a 70 évvel ezelőtti forradalom kirobbanásához. Az első rész arról szólt, hogy a kommunista párt miként tervezte meg a negyvenes évek végén az ország jövőjét, ez a második az ígéretek és a megélt valóság közötti szakadékról, illetve az 1950 és 1953 közötti időszakról szól.
• Társadalomtörténeti sorozatunk szerzője dr. Varga Zsuzsanna történész, az MTA doktora, az ELTE BTK tanszékvezető egyetemi tanára.

Az új szocialista társadalomban a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) mindenkinek kijelölte a helyét és a feladatát. Azt azonban, hogy milyen áldozatokat kell hozniuk a magyar embereknek, nem csupán Budapesten döntötték el. Sztálin 1951 januárjában titkos moszkvai tanácskozásra rendelte magához a kommunista pártvezetőket. Az ekkor már fél éve tartó koreai háborúból arra következtetett, hogy küszöbön áll a harmadik világháború. A szocialista tábor tagjait fegyverkezésre szólította fel. Az alig 9,5 milliós Magyarországtól azt követelte, hogy 40 ezres hadseregét 150 ezresre, háborús mozgósítás esetén 350 ezresre növelje.

Háborús fenyegetettség

Rákosiék nem tiltakoztak a kapott feladat ellen. Világos volt a cél: több fegyver, több lőszer, több egyenruha, több bakancs, több jármű kell. Hozzá is láttak nagy erőkkel az ötéves terv drasztikus átszabásához. Több mint kétszeresére emelték az eredetileg tervezett beruházási összeget, hogy felpörgessék a nehéz- és hadiipari termelést. Csakhogy ennek egyáltalán nem volt fedezete a költségvetésben.

Hogyan lehetett mégis előteremteni a szükséges pénzt? Úgy, hogy a pártállam mélyen belenyúlt az emberek zsebébe. Ennek egyik hatásos eszköze a békekölcsönnek nevezett államkötvény lett.

A koreai háborúról szóló hírek tömegével az államosított média gyorsan megteremtette a fenyegetettség érzetét. Erre volt is fogékonyság a társadalomban, hiszen még közeliek voltak a második világháború borzalmai, így a légkör megágyazásával az első békekölcsönjegyzések eredményesnek bizonyultak. Ezen felbuzdulva az MDP összesen hat békekölcsön-jegyzési kampányt indított 1950 és 1955 között. A propaganda által hangoztatott önkéntesség viszont egyre inkább látszattá vált. Mekkora terhet jelenthetett a békekölcsön jegyzése? 1951-ben a havi átlagbér 729 forint volt, miközben ettől az évtől kezdve 100 forintnál kisebb összeget már nem fogadtak el a kötvényért.

A korabeli filmhíradó a harmadik békekölcsön jegyzését lelkes áldozatvállalásként mutatta be. A valóságban erőteljes munkahelyi és politikai nyomás hatására kényszerültek az emberek arra, hogy nagyobb, akár fél- vagy egész havi fizetésüket kitevő összegű kötvényt vásároljanak. A szégyen- és dicsőségtáblák rendszere gondoskodott arról, hogy mindenki lássa, ki mennyit vállalt, fokozva a közösségi nyomást.

Emellett voltak olyan jövedelemelvonási módszerek is, amelyekkel a hatalom egy-egy társadalmi csoportot vett célba. A normarendezés a Rákosi-rendszer egyik legfontosabb eszköze volt arra, hogy a munkásokból nagyobb teljesítményt préseljenek ki anélkül, hogy ezért arányosan magasabb bért fizetnének. A normarendezés kifejezés első hallásra ártalmatlannak hangzik, jól eltakarja, hogy valójában az elvárt munkanorma megemelését jelentette. Ugyanazért a fizetésért tehát a munkásoknak többet kellett dolgozniuk, ha pedig nem teljesítették az új normát, csökkent a keresetük. Elégedetlenségüket fokozta, hogy érdekeik védelmében nem számíthattak a szakszervezetekre, mivel azokat a párt már a saját szolgálatába állította.

Hozzájutni az alapvető árucikkekhez

A munkásoknak azonban nem csak a munkahelyükön kellett egyre nagyobb terhekkel szembenézniük. A mindennapi életüket az is megkeserítette, hogy egyre nehezebben jutottak hozzá az alapvető árucikkekhez. A nehéz- és hadiipar elsődlegessége miatt egyre kevesebb készült abból, amire az embereknek szükségük volt. Így például a cipőipar a katonai bakancsokra koncentrált, ami meglátszott a férfi-, női és gyerekcipők mennyiségén és választékán. A puritánságot hangsúlyozó pártvezetés szerint az új „szocialista embernek” nem okozhatott gondot, hogy nem tudott többféle divatos lábbeli közül választani. Tegyük hozzá, Rákosi Mátyás és társai nem ilyen lemondások közepette éltek.

A pártelit kiváltságos ellátást élvezett minden téren, a vezetők feleségei pedig olyan előkelő szalonokban vásárolhattak, ahol a nyugati divatot követő ruhák készültek.

Ha viszont egy átlagember cipőt akart vásárolni, könnyen előfordulhatott, hogy hetekig hiába járta az üzleteket. Amikor végül mégis rábukkant a megfelelő méretre, se a szín, se a fazon tekintetében nemigen tudott válogatni. Ráadásul a hosszas keresgélés után megvásárolt lábbeliről hamar kiderülhetett, hogy selejtes: néhány viselés után levált a talpa. A jó minőségű alapanyag ugyanis elsősorban a katonai bakancsok gyártásához kellett.

A hiány az élet minden területére beszivárgott. Mindeközben a párt óriási propagandagépezete változatlanul a ragyogó jövőt hirdette, és nem feledkeztek meg a jelenbéli kötelezettségek sulykolásáról sem. Még a csokik csomagolását is felhasználták propagandacélokra. A mai napig népszerű Sportszelet az ’50-es évek elején Munkára, Harcra Kész, azaz MHK-szeletként lelkesített.

A rezsiszámlák felületét sem hagyta kihasználatlanul a hatalom. A korabeli rádió-előfizetési nyugtán például ez volt olvasható: „Ha pontosan fizeti a rádióelőfizetési díjat, a szocializmust építi!”

Ilyen üzenetekkel a pártvezetők is bombázták az embereket. Rákosi Mátyás 1950-ben az aranytojást tojó tyúk példájával kért további áldozatvállalást és türelmet. Figyelmeztetett: aki ma rántott csirkét készít belőle, az lemond a „ragyogó jövőt” biztosító aranytojásokról. Csakhogy az iparosítás egyik nagy ígérete éppen az volt, hogy egyre több és olcsóbb fogyasztási cikk teszi majd kényelmesebbé az emberek életét. Ehelyett a boltokban az olyan termékekből is állandósult a hiány, mint a szappan. Az ötéves terv kezdetén megígért bőség és jólét egyre távolabb került.

Kényszeríteni kell a parasztot

Mi történt közben falun? A mezőgazdaságot a sztálini recept szerint Rákosiék olyan belső gyarmatnak tekintették, ahonnan emberi és anyagi erőforrásokat lehet kiszivattyúzni az iparfejlesztés érdekében. Míg azonban az ipari munkásságtól nagyobb áldozatvállalást kért a párt, a parasztságot nyíltan kényszerítette, hogy „többet áldozzon a szocializmus építéséért”. A kulákként megbélyegzett gazdákra a kezdetektől aránytalanul magas beszolgáltatási terheket róttak. Gyakran annyi terményt követeltek tőlük, amennyi az adott földterületen meg sem termett. Amikor tőlük már nem tudtak többet elvenni, az állam növekvő igényei elérték a középparaszti, majd a szegényparaszti rétegeket is. Tehát azokat a csoportokat is, amelyeket az MDP eleinte falusi szövetségeseinek tekintett. A parasztság adóterhei 1949 és 1953 között megháromszorozódtak.

Az elvonások fokozásának más célja is volt: elvenni a parasztok kedvét az egyéni gazdálkodástól, és így bekényszeríteni őket a szovjet kolhozok mintájára szervezett termelőszövetkezeti csoportokba, a tszcs-kbe. Miközben a propaganda az önkéntességet hirdette, a gazdatársadalom ellenállásnak megtörésére valóságos hadjáratot indított a párt. Az állami erőszak eszköztárába a hatósági zaklatás, fenyegetés, zsarolás, verés éppúgy beletartozott, mint a vagyonelkobzás és a börtönbüntetés. A falu a tömeges törvénysértések színtere lett.

A magántulajdonhoz való kötődés felszámolását célozta az úgynevezett kényszertagosítás. A termelőszövetkezeti csoportok javára végrehajtott földrendezés során a gazdáktól elvették a földjüket, és máshol jelöltek ki számukra csereterületet. A tulajdonos nem tudhatta, hogy az adott földdarab az ő tulajdona lesz-e a következő évben, így azt egyre kevésbé volt érdemes gondosan művelnie, trágyáznia. A parasztságra nehezedő nyomás miatt megkezdődött a menekülés a földtől. Voltak, akik ingyen ajánlották fel a birtokukat, csak hogy megszabaduljanak a mindennapokat felőrlő vegzálástól. A többség azonban ilyen körülmények között is kitartott az egyéni gazdálkodás mellett, és nem lépett be a termelőszövetkezeti csoportokba.

Ez a sokféle felülről jövő beavatkozás teljesen szétzilálta a gazdálkodás addigi struktúráját. Az egyéni gazdaságok termelése csökkenni kezdett, és ezt a kiesést az újonnan szerveződő termelőszövetkezeti csoportok és állami gazdaságok nem tudták pótolni. A következmények elérték a városi lakosságot is: hiánycikk lett a kenyér. 1951-ben, hat évvel a világháború után újra be kellett vezetni az élelmiszerekre a jegyrendszert.

Új problémák – új ellenségek

Hogyan magyarázta meg mindezt a hatalom? Nem ismerhette be, hogy magával a választott úttal van baj, hiszen azt a Szovjetunió tapasztalta ki, élén Sztálinnal, a „lángeszű vezérrel”. A problémák okát másutt kellett keresni. Ha hiány volt kenyérből, valaki elrejtette a gabonát. Ha a gyárban nem teljesült a havi, negyedévi terv, valaki szabotált. Ha az emberek elégedetlenek voltak, valaki a párt ellen hangolta őket. A „ragyogó jövő” felépítéséhez újabb és újabb ellenségtípusokra volt szükség falun és városon egyaránt, őket lehetett felelőssé tenni a problémákért.

A Nyugatról támadó imperialistákkal való riogatás mellett egyre nagyobb figyelem irányult a belső ellenségekre, akik a pártvezetés szerint ott lehettek a faluban, a gyárban, a hivatalban, akár a szomszédok vagy a munkatársak között. Kik voltak ők valójában? Átlagos emberek, akiknek át kellett élniük, hogy egyik napról a másikra a „nép ellenségévé” váltak, anélkül, hogy bármit másképp csináltak volna, mint addig. A „kulák”, a „spekuláns”, a „szabotőr”, a „bércsaló”, a „reakciós” vagy az „osztályidegen” mind-mind olyan címke volt, amely ha rákerült valakire, annak bizonyosan lettek súlyos anyagi következményei. Emellé sokféle lelki teher is társult: a mindennapokat megmérgező félelem, a családtagok miatti aggodalom mellett a kirekesztést, a szolidaritás hiányát is sokszor át kellett élniük az így megbélyegzetteknek.

Van, aki családi történetekből, van, aki a Tanú című filmből tudja, hogy a disznóvágást is szigorú szabályok kötötték a Rákosi-rendszer idején. Ha valaki a szükséges engedély nélkül vágta le a disznóját, „feketevágást” követett el. Egyáltalán nem volt azonban mindegy, ki tette. Ha szegényparasztról volt szó, őt szabálysértőként kezelhették, pénzbüntetéssel megúszhatta. Ha ugyanezt egy „kuláknak” minősített gazda tette, az ő cselekedetét már az állammal való szembeszegülésként értelmezhették, és letöltendő börtönbüntetést is kaphatott. Ugyanaz a disznó, ugyanaz a kés, ugyanaz a cselekedet – de nem ugyanaz a büntetés.

Az értelmiségiek is gondot jelentettek

Az ellenségképzés nem állt meg azoknál, akiket a rendszer eleve „osztályellenségnek” tekintett. A társadalmi származás és a politikai megbízhatóság az értelmiségiek sorsát is meghatározta. A pártvezetés mindazokat, akik 1945 előtt szerezték tudásukat, szakmai tapasztalataikat, gyanakvással kezelte. A közigazgatásban ismétlődő tisztogatásokkal, elbocsátásokkal igyekeztek lecserélni a korábbi szakembereket, miközben a műszaki és orvosi pályákon jobban rászorultak a szaktudásukra.

A munkás és paraszt származású fiatalok előtt ugyanakkor új továbbtanulási és felemelkedési lehetőségek nyíltak. A párt belőlük kívánta kinevelni az új, politikailag megbízható, „haladó értelmiséget”. A szakmai tudás azonban önmagában nem garantálta az előrejutást: különösen a vezetői posztok betöltésénél a politikai lojalitás gyakran minden más szempontot felülírt. Az értelmiség is állandó nyomás alatt élt. Munkájukat egyre szigorúbb ideológiai elvárások közé szorították: a szovjet tudományos és technikai eredményeket akkor is dicsőíteniük és követniük kellett, ha azok elavultak voltak, vagy nem feleltek meg a hazai viszonyoknak. Sokuknak így nehéz választással kellett szembenézniük: megalkuvás és kényszerű önkritika, vagy a szakmai meggyőződésük melletti kitartás, vállalva a mellőztetést is, ami többnyire azzal járt, hogy végzettségüknél és képzettségüknél jóval alacsonyabb szintű munkakörökben kellett dolgozniuk.

Gondolatrendőrség

A hatalom nem érte be azzal, hogy megszabta, ki számít megbízhatónak, és ki nem. Azt is folyamatosan ellenőrizni akarta, hogyan viselkednek és mit gondolnak az emberek. Ezt szolgálta a pártszervezetek településekre és munkahelyekre is kiterjedő hálózata. Egy falusi, városi vagy üzemi párttitkárnak nemcsak az volt a feladata, hogy továbbítsa a felsőbb pártvezetés utasításait. Felfelé is jelentett: hogyan hajtják végre az intézkedéseket, milyen a „hangulat”, hol tapasztalható elégedetlenség vagy ellenállás. A párttitkár egyszerre volt a párt helyi szócsöve, valamint a szeme és a füle. Egy megjegyzés a műhelyben vagy a kocsmában, morgolódás sorban állás vagy utazás közben – mind-mind bekerülhetett a jelentésekbe, és személyre szabott szankciókkal járhatott. Elég lehetett egy elejtett mondat, amely elárulta, hogy valaki nem úgy gondolkodik, ahogy elvárták tőle.

Levéltári kutatásaim során visszatérően találkoztam ilyen esetekkel, például egy üzemi munkás ügyével, aki a munkaversenyben elért jó teljesítményéért jutalmat kapott: a „Sztálin-összes” egyik kötetét. A kantinban később megjegyezte munkatársainak, hogy jobban örült volna, ha pénzzel jutalmazzák. Egy ilyen megjegyzés a Rákosi-diktatúra idején nem maradt egyszerű magánvélemény. Fegyelmi eljárás lett belőle, mivel az elmaradottnak tartott kispolgári gondolkodás bizonyítékának tekintették. A történetben talán nem is a büntetés a legérdekesebb, hanem az, hogy egy hétköznapi mondatból politikai ügy lehetett.

Társadalmi szintű szorongás

Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) több mint egymillió emberről vezetett adatokat. Ha valakire rákerült az ellenség címkéje, a büntetés nemcsak őt, hanem a családját is sújtotta. A félelem azok életére is rátelepedett, akikért soha nem jött el az ÁVH hírhedt fekete autója. Elég volt tudni, hogy mással megtörtént. Az ’50-es évek elején szinte mindenki hallott olyan esetről, amikor egy ismerősét vagy munkatársát letartóztatták, internálták vagy kitelepítették. 1953 tavaszára zsúfolásig megteltek a börtönök és a büntetőtáborok. Több mint negyvenezer embert tartottak fogva ezekben az intézményekben. Közülük sokakat rabmunkára vezényeltek, többek között a szocialista iparosítás kiemelt beruházásainak építkezéseire. Ezreket internáltak bírói ítélet nélkül, családok ezrei éltek kényszerlakhelyen vagy a hortobágyi munkatáborokban.

Ekkorra már a társadalom szabadlábon lévő részében is óriási feszültség halmozódott fel. Az emberek igyekeztek legalább az otthonuk falai között menedéket találni a politika elől. Csakhogy a hatalom oda is utánuk nyúlt. Népnevelők kopogtattak az ajtókon, hogy meggyőzzék őket a párt igazáról, és rávegyék az elvárt magatartásra. A vallásos családoknak számolniuk kellett azzal, hogy a templomba járásnak, a gyerekeik hittanórára való beiratásának hátrányos következményei lesznek. A rendszer a régi ünnepek egy részét háttérbe szorította, helyettük újakat vezetett be, Rákosi és Sztálin születésnapját az egész országnak ünnepelnie kellett. A hatalom a munkaidőn túl a szabadidő eltöltését is szabályozni akarta. De ennél sokkal tovább ment: a gyermekvállalásba is beavatkozott. Egyrészt a gyermektelenségi adóval, másrészt a terhességmegszakítás szigorú korlátozásával.

A sérelmek és csalódások forrásai tehát nagyon különbözőek voltak, attól függően, hogy a diktatúra intézkedései miként érintették az egyes emberek, családok és közösségek életét. A kommunista párt korábbi támogatói közül is sokan elégedetlenekké váltak. Ők azt remélték, hogy a párt megoldást kínál a problémáikra. Ehelyett azt tapasztalták, hogy folyton újabb terheket raknak rájuk, és még az elégedetlenségüknek sem adhattak szabadon hangot. Különösen nyomasztó volt az a kettősség, hogy amit az emberek nap mint nap megéltek, köszönőviszonyban sem volt azzal, amit a propaganda hirdetett.

A következő, bő tizenkét perces filmhíradó tömény formában szembesít bennünket az intézményesített hazugság rendszerével. Az 1953. április 4-ei ünnepségekről készült beszámoló munkaverseny-rekordokról, a nép megbonthatatlan egységéről és a szabadságot védelmező fegyveres erőkről tudósított. Az ünnepségen az ÁVH alakulatai is felvonultak. Mindeközben az ország már súlyos válságban volt, a társadalom jelentős része félelemben és nélkülözésben élt. A felhalmozódott társadalmi feszültség azonban nem 1953-ban, hanem csak három évvel később robbant. Hogy miért akkor, azt a következő cikkben követjük majd nyomon.

A következő, sorozatzáró cikkünkben a kiszámíthatatlan politikai fordulatoknak, a remény és a reménytelenség váltakozásának az éveit idézzük fel. Azt a három évet, amelynek végén a magyar társadalom nyíltan szembefordult a szovjet birodalommal és magyarországi helytartóival.

Címlapi fotó: Fortepan, Ötvenhatosok tere (Sztálin tér), a Magyar Néphadsereg alakulatai díszszemlét tartanak 1953. április 4-én

Forrás