Mit kell tudni Suetoniusról és legismertebb munkájáról, a Caesarok életéről?

Suetonius minden bizonnyal a leghíresebb az ókori életrajzírók közül. Hadrianus császár titkáraként a birodalom központjából szemlélhette az eseményeket. Emellett levéltárosként és könyvtárosként is tevékenykedett a császári palotában, így mindenféle történelmi irományhoz, kútfőhöz hozzáférhetett. Ezek felhasználásával írta meg Kr. u. 121 körül a 12 Caesar életrajzát (De vita XII Caesarum libri) – az Augustustól Domitianusig uralkodó 11 császárét, valamint elődjükét, Julius Caesarét, Augustus örökbefogadó apjáét. E munka óriási jelentőséggel bír abban, hogyan értelmezzük a Római Birodalom történelmét.

Az összes ókori klasszikus mű közül valószínűleg ez volt a legnagyobb befolyással a mai kultúrára. Robert Graves később lefordította a Caesarok életét (The Twelve Caesars, 1957), és ebből merített ihletet, hogy papírra vesse az Én, Claudius (1934), valamint a Claudius, az isten (1935) című regényeket, amelyekből utóbb egy 1976-os BBC-sorozat készült, Derek Jacobi főszereplésével. Ez a sorozat pedig különböző amerikai drámák sokaságát inspirálta, az 1980-as évekbeli Dinasztiától kezdve a kilencvenes és a 2000-es évekbeli Maffiózókon át a 2010-es évekbeli Trónok harcáig. Kijelenthetjük, hogy Suetonius az uralkodócsaládokban lejátszódó gyilkos drámák keresztapja.

Suetonius a mai értelemben vett történészként írta meg a számvetését?

Fontos leszögezni, hogy Suetonius valójában nem történész volt, hanem életrajzíró. Nem kívánt jeles kortársa, Tacitusnak nyomába szegődni, vagyis nem akarta a római történelem egészét számba venni. De természetesen – tekintve, hogy a császárok tevékenységének ismerete igen fontos a római világ megértéséhez – műve valóban érdekes képet fest a Kr. e. 1. és a Kr. u. 1. századi Római Birodalomról. Ezt a korszakot viharos változások jellemezték: miután a köztársaság összeomlott, Augustus önkényuralma köszöntött be, amelyet követően, a Kr. utáni 1. század során végbement egyfajta fejlődés.

Miután Augustus Kr. u. 14-ben eltávozott az élők sorából, Rómát, családjának kihalásáig, annak tagjai, Tiberius, Caligula, Claudius és Nero császárok irányították. E korszak végeztével, véres polgárháború robbant ki Kr. u. 69-ben, amely esztendő „a négy császár – Galba, Otho, Vitellius és Vespasianus – éve” néven vált híressé, akiknek történetét Suetonius ugyancsak megörökítette a 12 császár életrajzában. Vespasianust – aki saját dinasztiát alapított – legidősebb fia, Titus, őt pedig öccse, Domitianus követte a trónon. Suetonius e három császár életét is feljegyezte.

Történészként miért tartotta fontosnak, hogy újra angol nyelvre fordítsa a Caesarok életét?

Azért kértek fel rá, mert úgy vélték, hogy Robert Graves évtizedekkel ezelőtt készített fordítása kissé elavult. Munkájában tényleg találni lehet néhány vitatható megoldást. Az egyik furcsa döntése az volt, hogy a római katonai kifejezések, például a centurio vagy a tribunus használata helyett olyan rangokat, címeket adott a szereplőknek, mint például „őrmester”, „ezredes” és hasonlók. Ez talán nem is meglepő, hiszen Graves harcolt az első világháborúban, de éppen emiatt szövege kissé 1930-as évekbeli zamatot kap.

Kellett-e nehéz döntéseket hoznia?

A legenda úgy tartja, hogy a 15. században Gilles de Rais – a százéves háborúban az angolok ellen harcoló francia nemesúr és lovag – Suetonius műveinek olvasása hatására vált gyermek-sorozatgyilkossá. Állítólag De Sade márkinak is volt példánya a Caesarok életéből. A viktoriánus korszakban pedig az iskolai kiadásokból hosszú, terjedelmes részeket egyszerűen csillagokkal helyettesítettek.

Bár ma, a 21. században már kérkedhetünk azzal, hogy elnézőbbek, megengedőbbek vagyunk, és kevesebb okot találunk a felháborodásra, továbbra is tény, hogy a műben akadnak visszataszító részek. Hogy ezekkel mit kezdjek, erkölcsi megfontolás kérdése volt, ám végül úgy döntöttem, hogy Suetonius nyelvét a lehető legpontosabban és a maga teljességében szeretném visszaadni.

A mű néhány igazán emlékezetes történetet örökít meg a császárok züllött, zabolátlan viselkedéséről. Mennyire vehetjük ezeket komolyan?

Két császárt szeretnék rivaldafénybe állítani, mert a szabados, erkölcstelen viselkedésről elterjedt hírnevük – bizonyos szempontból – igen eltérő római kulturális hagyományokat tükröz. Közülük az első Tiberius volt. Élete alkonyán, 70 éves kora körül, visszavonult Capri szigetére. Suetonius mélységesen megdöbbentő részletekkel szolgál Tiberius állítólagos ottani viselt dolgairól: fajtalankodás gyermekekkel, bordélyozás és minden egyéb efféle kicsapongás. Tiberius utódja a trónon, Caligula volt talán az összes császár közül a leghírhedtebb. Suetonius beszámolója szerint ő nem vonult vissza egy szigetre, hanem nemi kicsapongásait, bujálkodásait a legnyilvánosabb módon tombolta ki.

Könnyű volna e beszámolókat szó szerint venni, vagyis feltételezni, hogy Tiberius egy visszataszító, ocsmány fajtalankodó, Caligula pedig szexuális terrorista, valójában tébolyodott őrült volt. Ám úgy vélem, e történeteket többféleképpen is lehet értékelni. Az egyik lehetőség az, hogy felismerjük: a nemi életben tanúsított viselkedésben a rómaiak nem azt tartották megdöbbentőnek és botrányosnak, amit mi. Gondoljunk csak Tiberiusra. Császár lévén, nem mondhatott le méltóságáról, és nem vonulhatott nyugalomba. A rómaiak felfogása szerint erre az egyetlen elképzelhető okot az illető személy velejéig züllött mivolta szolgáltathatta. Ilyenformán érthető, miért tüntették fel ellenségei Tiberius visszavonulását úgy, mintha e döntésére ama vágya késztette volna, hogy olyan visszataszító dolgokat cselekedjen, amelyeket Rómában, közéleti szereplőként élve nem engedhetett meg magának. Azt a tényt, hogy Tiberius már magas kort ért el, és hogy az államférfiaknak – egy bizonyos életkort betöltése után – joguk volt a méltóságteljes nyugalomba vonuláshoz, figyelmen kívül hagyták, mert Tiberius császár volt, és ezt nem tehette volna meg.

Ami pedig Caligulát illeti, ő kilépett a nyilvánosság színe elé, és a senatusban ellenségei szemére hányta tehetetlenségüket. Mind Augustus, mind Tiberius megadta a tiszteletet a senatusnak, Caligula viszont más stratégiához folyamodott. Be akarta bizonyítani, hogy ő az úr a háznál, a senatorok pedig gyülevész népség, egy csapat semmirekellő talpnyaló. Gyanítom, hogy a senatorok – és jelesül hitveseik – ellen elkövetett nemi zaklatásokkal éppen ezt akarta bizonyítani. Ez valóban botrányos és felháborító volt, és Caligula ennek következtében vált ilyen hírhedt alakká, ám talán rejlett benne stratégiai gondolkodás is, amire Suetonius nem figyelt fel. Caligula nyilvánvalóan nem nevezhető liberálisnak, de a látszólagos őrület mögött valószínűleg rejtőzött valamiféle rendszer.

Hasonló történt-e Nero esetében is, aki szintén e korszak közismerten rosszhírű alakja volt? Vajon Suetonius igazságtalanul tüntette fel őt kedvezőtlen színben?

Nem, hiszen Nero ezt saját magának köszönhette. És úgy vélem, hogy – Caligulához hasonlóan – ebben kiszámított politikai stratégiát kell látnunk. A római politikában a császárok valójában két, a köztársasági korszakból örökölt hagyományt követtek. Az egyik a tradicionalista felfogás, amely tiszteletet tanúsított az állam hagyományai és a régi kiváltságos réteg iránt. A másik a populares – a néppárti vezetők, akik a hagyományos elit feje fölött a néptömegekhez fordultak. Augustus, Tiberius és Claudius mindannyian lényegében a konzervatív, tradicionalista szemléletet képviselték, ellentétben a néppárti Caligulával és Neróval, akik semmibe vették a senatust, és a nép kegyeit igyekeztek elnyerni.

Császárok lévén, erre olyan lehetőség volt a kezükben, amely a köztársaság idején még az arisztokrácia legmerészebb tagjainak sem adatott meg. És szerintem Nero pontosan ezt ismerte fel. Nyilvánvalóan ő volt a legnagyobb komédiás, amely szerepében úgy tetszelgett, hogy szándékosan megbotránkoztassa a senatorokat. Hiszen a császároknak nem az volt a dolguk, hogy a színpadon ripacskodjanak, vagy hogy hangszereket nyekeregtessenek. Nem azt kapták feladatul, hogy az olimpiai játékokon versenyezzenek. Ám Nero mindezt megtette – és olyan jól csinálta, hogy az emberek szinte csodálták érte. Mindez olyan volt, mintha egy amerikai elnök Oscar-díjas filmben játszana főszerepet, a Glastonbury fesztiválon lépne fel, vagy megnyerne egy Forma-1-es versenyt.

És Nero még uralkodása legborzalmasabb bűntettét, saját édesanyja meggyilkolását sem próbálta meg eltitkolni, hanem kifejezetten felhívta rá a figyelmet, mégpedig – úgy vélem – azért, mert az anyagyilkosság olyan cselekedet volt, amit a görög tragédiák hősei szoktak elkövetni. Nero szó szerint „Augustusnak” – fenségesnek – igyekezett feltüntetni magát, olyan valakinek, aki a föld és az ég között lebeg. Vagyis lényegében úgy szerepelt a római nép és az egész világ előtt, aki visszatér az ősi időkhöz, olyasvalakiként, mint a hírhedt anyagyilkos Oresztész.

Véleményem szerint – amint Caligula és Tiberius esetében is –, Suetonius Nero-portréja elegendő adattal szolgál ahhoz, hogy a történészek kiderítsék, mit tett és mire készült Nero. De a sorok között kell olvasni.

A Suetoniusnál olvasható furcsa és csodálatos történetek közül van-e olyan, amelyik különösen megragadta a figyelmét?

Az életrajzokat elolvasva egyvalami egyértelművé válik, nevezetesen az, hogy Suetonius – miközben nyilvánvalóan töviről-hegyire átbogarászta az archívumokat – a történeteket olyan térbe helyezte, amelyben a természetfeletti jelenségek rendkívül élénken jelennek meg. A Caesarok élete egyik legdrámaibb és legnevezetesebb pillanata Julius Caesar híres átkelése a Rubiconon, azon a folyón, amely a Róma közvetlen ellenőrzése alatt álló terület határát jelölte. Caesar előreküldte légióit, majd éjszaka titokban utazott Ravennából a határig. A folyóparton megtorpant. Tétovázott. És akkor, Suetonius beszámolója szerint, egy hatalmas kísérteties alak, „egy igen magas, szép termetű ember jelent meg előtte” (Kis Ferencné ford.), megragadott egy tubát, és megfújta.

Ez volt a jel Caesar számára, hogy átkeljen a folyón. A kocka el volt vetve. Átlépték a Rubicont. A történelem új irányt vett – és ama tényt, hogy van itt egy furcsa, természetfeletti elem, amelyet úgy mutatnak be, mintha Suetonius valami teljesen hétköznapi jelenséget írna le, gyakran kihagyják a történetből. Végig ott lappang az érzés, hogy az eseményeket a sors irányította, hogy az istenek mindig letekintettek ránk, és hogy azok a halandók, akik helyesen tudták értelmezni ezeket a jeleket, megsejthették, mi fog történni. Ez egy igazán fontos eleme annak a világképnek, amelyet Suetonius ránk hagyott.

Ha valami csoda révén interjút készíthetne a 12 Caesar egyikével, kit választana?

Julius Caesart – pusztán azért, mert rendkívüli életpályájának és éles, kifinomult intelligenciájának köszönhetően az összes többi uralkodó közül ő lenne a legérdekesebb interjúalany. De saját önző céljaimat előtérbe helyezve – hiszen szeretném megérteni, mi mozgatta, éltette a római világot, és hogyan változott a római történelem menete –, mégis inkább Augustust választanám. Valószínűleg ő volt a legkiemelkedőbb politikai szereplő, nemcsak Rómában, hanem az egész nyugati és talán még a világtörténelemben is.

Tom Holland történész Suetonius: The Lives of the Caesars (Penguin Classics, 2026) című művének fordítója. Az interjút Barabás József fordította.

A legfrissebb történelmi cikkek a History magazintól:

• Caesar tényleg kalózokat feszíttetett keresztre?
• Ez volt az utolsó háborúnk a törökökkel
• Olaszország hőse lett a magyar ezredes
• Hitler tényleg nem gratulált a fekete olimpiai bajnoknak?
• 210 méteres hajóval kötötték össze Európát és Amerikát

The post Caligula a nemi kicsapongásait a legnyilvánosabb módon tombolta ki first appeared on 24.hu.

Forrás