120 ezer forint alatt nem lehet megélni – kivéve, ha „rehabilitálható” vagy?

A kormány 120 ezer forintos minimumot ígér az alacsony nyugdíjaknál, miközben továbbra is tízezrek élnek ennél jóval kevesebb rehabilitációs ellátásból. Olyan emberek, akiket papíron „rehabilitálhatónak” minősítenek, a valóságban azonban betegségük, egészségkárosodásuk vagy a megfelelő munkahelyek hiánya miatt évek óta nem tudnak visszatérni a munka világába. Ha 120 ezer forint alatt nem lehet méltó megélhetést biztosítani egy nyugdíjasnak, akkor miért lenne elfogadható ugyanez egy beteg, megváltozott munkaképességű ember esetében? Az emberi méltóság nem a nyugdíjkorhatárnál kezdődik. –Jámbor Péter

A kormány bejelentette: 2027-től 120 ezer forintra emeli az öregségi nyugdíj minimumát. A megváltozott munkaképességűek rokkantsági és rehabilitációs ellátását 10 százalékkal emelik, a 65 év feletti érintetteknél pedig szintén 120 ezer forintos alsó határt ígérnek.

Ez kétségtelenül előrelépés.

De van egy társadalmi csoport, amelyről megint alig esik szó.

Azok a munkaképes korú emberek, akiket a rendszer évek óta „rehabilitálhatónak” minősít, miközben a valóságban nem, vagy csak rendkívül nehezen tudnak elhelyezkedni.

Ők rehabilitációs ellátást kapnak.

És számukra nincs 120 ezer forintos minimum.

Pedig éppen közöttük vannak olyan emberek, akiknek az élete egyik napról a másikra változott meg egy betegség, baleset vagy tartós egészségkárosodás következtében. Lehet, hogy fiatalon betegedtek meg. Lehet, hogy emiatt kevés biztosítási időt tudtak szerezni. Lehet, hogy évek óta próbálnak visszakerülni a munka világába, de az egészségi állapotuknak megfelelő munka egyszerűen nincs a lakóhelyükön – vagy nincs olyan munkáltató, aki alkalmazná őket.

Papíron rehabilitálhatók.

A valóságban sokan közülük nem rehabilitálódtak vissza a munkaerőpiacra.

És itt kezdődik a rendszer egyik legsúlyosabb ellentmondása.

A jogszabály szerint a rehabilitációs ellátásban részesülő embernek aktívan munkát kell keresnie, együtt kell működnie a hatósággal, részt kell vennie a számára előírt programokban, és megfelelő állásajánlat esetén azt el kell fogadnia.

Vagyis az állam elvárja tőle, hogy újra dolgozzon.

Csakhogy az állam nem tud számára munkahelyet teremteni pusztán attól, hogy egy határozatban rehabilitálhatónak nevezi.

Különösen vidéken, kisebb településeken óriási különbség van aközött, hogy valaki orvosilag elméletileg képes lenne napi néhány órát valamilyen speciális munkakörben dolgozni, és aközött, hogy ilyen munkahely ténylegesen létezik-e öt, tíz vagy harminc kilométeres körzetben.

Közben miből kell megélnie?

A 2026-os hivatalos összegek kijózanítóak.

Az újonnan megállapított rehabilitációs ellátás minimuma jelenleg egyik kategóriában 44 155 forint, a másikban 58 870 forint havonta.

Nem elírás.

Negyvennégyezer-százötvenöt forint.

Ebből kellene lakni, fűteni, villanyt fizetni, közlekedni, enni – és egy megváltozott munkaképességű ember esetében rendszerint gyógyszert, kezelést, segédeszközt vagy utazást is finanszírozni.

A most bejelentett 10 százalékos emelés fontos, de nem oldja meg ezt az alapvető problémát.

Ha a kormány maga mondja ki, hogy a 120 ezer forint alatti öregségi nyugdíj méltatlanul kevés a megélhetéshez, akkor fel kell tenni a kérdést: miért elfogadható ennél lényegesen kevesebb pénzből élni annak, aki betegsége vagy fogyatékossága miatt került kiszolgáltatott helyzetbe?

A boltban neki sem kerül kevesebbe a kenyér.

A gyógyszertárban sem kap kedvezményt azért, mert az ellátásának neve nem nyugdíj, hanem rehabilitációs ellátás.

A villanyszámláján sincs olyan sor, hogy „rehabilitálható személy – 50 százalék kedvezmény”.

Sőt, sok esetben éppen neki vannak magasabb, egészségi állapotából következő kiadásai.

És van még egy különösen kegyetlen eleme ennek a helyzetnek.

Az ellátás összege részben a korábbi keresethez kötődik. Csakhogy annak, aki fiatalon vagy pályája elején betegedett meg, eleve kevesebb lehetett a keresete és rövidebb a biztosítási múltja. A törvény még a jogosultsághoz is jelentős biztosítási időt követel: főszabály szerint az előző öt évből legalább 1095, tíz évből 2555 vagy tizenöt évből 3650 biztosított napot.

Vagyis az az ember kerülhet a legrosszabb helyzetbe, akinek éppen a betegsége akadályozta meg, hogy hosszú munkaviszonyt és magasabb keresetet szerezzen.

Nem azért dolgozott keveset, mert nem akart dolgozni.

Hanem azért, mert megbetegedett.

Ez óriási különbség.

Természetesen lehet állapotrosszabbodás miatt felülvizsgálatot kérni. A törvény erre lehetőséget ad. Ha azonban a hatóság nem állapít meg olyan állapotváltozást, amely más minősítési kategóriát indokol, a korábbi ellátás marad.

Általános, szociális helyzeten alapuló méltányossági „emelési” lehetőség viszont nincs beépítve a rehabilitációs ellátás rendszerébe.

És innen ismerős sok érintett számára a következő kör.

Kevés az ellátás.

Nem talál munkát.

Nem minősítik rokkantsági ellátásra jogosultnak.

Az ellátásából nem tud megélni.

Ha pedig rendkívüli élethelyzetbe kerül, marad a helyi szociális rendszer, a települési vagy rendkívüli települési támogatás.

Magyarul: egy rendszeres, tartós problémára sokszor egyszeri segély marad.

Ez nem rehabilitáció.

Ez legfeljebb a nélkülözés adminisztrálása.

Fontos pontosítani azt is, hogy a rehabilitációs ellátást egy-egy döntéssel nem évtizedekre állapítják meg: főszabály szerint legfeljebb 36 hónapra jár. Ettől azonban a probléma nem kisebb, hanem inkább abszurdabb.

Ha valaki újabb minősítéseken, kérelmeken és eljárásokon keresztül éveken át ugyanoda jut vissza – továbbra is megváltozott munkaképességű, továbbra sem tud tartósan elhelyezkedni, de továbbra is „rehabilitálható” –, akkor egy idő után jogosan merül fel a kérdés:

mit jelent valójában a rehabilitálhatóság?

Orvosi lehetőséget?

Adminisztratív kategóriát?

Vagy valódi esélyt arra, hogy az ember munkát találjon és abból meg tudjon élni?

Mert a három nem ugyanaz.

Nem azt állítom, hogy minden rehabilitációs ellátásban részesülő ember munkaképtelen. Sokaknak valóban lehetőséget kell adni és segítséget kell nyújtani a munkába való visszatéréshez.

De az sem fogadható el, hogy valakit éveken keresztül elméletben rehabilitálhatónak tartsunk, miközben a gyakorlatban nincs számára megfelelő munka, nincs biztos megélhetése, és havi néhány tízezer forintos ellátással próbáljuk túlélésre kényszeríteni.

A 120 ezer forintos minimum mögött van egy helyes felismerés: létezik egy összeg, amely alatt az állami ellátás már nem biztosít emberhez méltó minimumot.

Ha ezt elfogadjuk egy 66 éves ember esetében, akkor ezt nehéz megmagyarázni egy 55 éves, súlyosan beteg embernek.

Vagy egy 48 évesnek.

Vagy egy 35 évesnek.

Az emberi méltóság ugyanis nem a nyugdíjkorhatár betöltésének napján kezdődik.

Ezért a következő lépésnek egyértelműnek kellene lennie:

a megváltozott munkaképességűek ellátásainál is valódi, egységes megélhetési minimumot kell meghatározni, és külön rendezni kell azoknak a helyzetét, akik hosszú idő óta rehabilitálhatónak minősülnek, de minden együttműködésük és munkakeresésük ellenére ténylegesen nem tudnak visszatérni a munkaerőpiacra.

Nem egyszeri segélyt.

Nem újabb papírt.

Nem újabb minősítést.

Kiszámítható megélhetést és valódi rehabilitációt.

Mert egy szociális rendszer minőségét nem az mutatja meg, hogyan bánik azokkal, akik képesek magukról gondoskodni.

Hanem az, hogyan bánik azokkal, akik önhibájukon kívül erre csak részben – vagy egyáltalán nem – képesek.