Az életben az a csodálatos, hogy bárkit szerethetnek úgy, mint Héloise-t Abélard vagy Florentino Ariza Fermina Dazát. Tényleg bárkit. Nem kell, hogy jó fej legyél, gazdag, okos, szép vagy szexi. Sőt az sem, hogy ember. Vagy akár emlős.

Az idei ősz legmegrázóbb, Facebookra kiposztolt gyászszövege, melynek szerzője nem író, hanem egy horgásztó gazdája, teljes hangerővel csap bele a húrokba:

„TEGNAP ÖRÖKRE ELBÚCSÚZTATTUNK EGY LEGENDÁT!”

Hogy utána tárgyszerű és az avatatlan olvasókat némileg meglepő folytatás következzen:

„Az esti órákban jutott tudomásomra, hogy az 5-ös állás öblében egy haltetemet láttak.”

Ő lenne az a bizonyos legenda? Gyorsan kiderül, hogy igen:

„Utánajártam természetesen, de a leggonoszabb rémálmomban nem láthattam volna olyat, ami a szemem elé tárult. A tó koi nagyasszonya lebegett élettelenül a víz tetején.”

Mégsem járt le a granda dame-ok kora! Vagyis mégis lejárt. (A nem horgász vagy akvarista származású olvasók kedvéért mondom, hogy a koi színes, kelet-ázsiai eredetű díszponty.) A szituáció tárgyszerű ismertetése után a tehetetlen gyász első tombolásának a magyar irodalomban is ritka érzékletes leírása következett:

„Nem kaptam levegőt, szorított a mellkasom! Kiemeltem a vízből és a csónakba helyeztem. A parton vártak a barátok már, akik a zárás előtti utolsó hetet nálunk töltik. Mindenki ott volt! Letettem a földre, és némán körülállták! Többen megöleltek! Ez nagyon jól esett, mert épp nem tudtam eldönteni, hogy üvöltsek torkom szakadtából, vagy mellé térdelve zokogjak.”

Kicsit olyan, mint Boromir siratása és temetése a Gyűrűk urában. A harag után egy bekezdésen belül elérkezett a beletörődés fázisa, ezt is kevesen fogalmazták meg eddig ilyen érzelemtelien, különösen, ha halsiratás volt a téma:

„Csendben megsirattam! Elvette a természet! Nem tudom, miért! Hibátlan volt, egy igazi csoda, aki a nálunk töltött 11 éve alatt rengeteg embernek okozott örömet! Sokaknak közülük, akik a kezükben tarhatták ezt a meseszép halat, örökre a koi rekordjuk marad. Ott álltak körülötte a barátok, értetlenül, ahogy én sem értem, hogy MIÉRT? Miért Ő? Nincs válasz! Hibátlan volt, hatalmas, mégis elment! El kellett búcsúzzunk tőle, ahogy vele együtt az álmaimtól is!”

A szerző tele van érzelmekkel, ugyanakkor rugalmas lelkű ember, aki a következő bekezdésben már képes köszönetet is mondani a megboldogultnak:

„Köszönöm, hogy éveken keresztül örömet okoztál, ahogy évről-évre gyarapodva az ország egyik legnagyobb koijává váltál! Vigyáztunk Rád, mint a szemünk fényére, de nem volt elég! Mindentől nem tudtunk megóvni! Megszakad a szívem a képet nézve!”

A záró búcsúzás pedig Csokonai legerősebb pillanatait idézi fel, lúd-, vagyis inkább halbőröztető módon.

„Ússz tovább békében, boldogan és hasítsd az örökké háborítatlan vizeket drága „Remény”!”

Örülhetsz, ha a szerelmed úgy búcsúzik majd tőled a sírnál, mint a Kiskorpádi Szigetestó „Koiország” tulajdonosa egy döglött pontytól.

Forrás