Montenegró azt reméli, hogy 2028-ban végre felveszik az Európai Unióba, a tárgyalások azonban más tagállamoknak is megfelelő időablakot jelentenek, hogy most próbálják behajtani a csatlakozni vágyókon azt, amit régóta szeretnének, vagy amit a hazai közvéleményük felé eredményként mutathatnak fel.

Horvátország azt igyekszik kihasználni, hogy minden EU-s tagállamnak rá kell bólintania az újak felvételére, magyarul: nélkülük Montenegró sem juthat semmire. A műfaj persze ismerős, korábban a legdurvább ilyen ügy talán az volt, amikor a görögök még az ország nevének a megváltoztatását is elérték Macedónia esetében (ráadásul Szkopje azóta is csak távolról reménykedik), de tulajdonképpen a Magyar-kormány is az ukrán csatlakozás kapcsán fogalmazza meg saját feltételeit Kijevvel szemben – és egyelőre nem járult hozzá az összes tárgyalási klaszter megnyitásához.

A horvátok most azt hangsúlyozzák, hogy ők a két ország közötti vitás kérdések rendezését várják Montenegrótól – különben sajnos akadályok léphetnek fel, jelzik finoman. A vitás kérdések főleg történelmi ügyeket, vagy ha úgy jobban tetszik, posztjugoszláv emlékezetpolitikai konfliktusokat takarnak, és a horvátok ebben annyira nem akarnak engedni, hogy Marta Kos, a szlovén bővítésért felelős uniós biztos is elment a héten Zágrábba tárgyalni.

A vitás ügyek akkor eszkalálódtak, amikor 2024-ben Montenegró hozott egy határozatot arról, hogy a II. világháborús, Ante Pavelić-féle fasisztoid horvát állam jasenovaci koncentrációs tábora, ahol zsidókat, szerbeket és horvát antifasisztákat is nagy számban öltek meg, ugyanúgy népirtás helyszíne volt, mint Mauthausen vagy Dachau – vagy éppen 1995-ben Srebrenica.

A határozat éppen az utóbbira volt sajátos emlékezetpolitikai válasz: Montenegró, illetve a montenegrói szerb párt ugyanis azon az áron volt csak hajlandó támogatni a srebrenicai népirtást elítélő ENSZ-határozatot (szemben az Orbán-kormánnyal, ami ezt egyáltalán nem szavazta meg, mert veszélyes precedenst teremt, mondták – vagy inkább azért, mert ez így volt jó a szerbeknek), hogy cserébe ők meg genocídiumnak nyilvánítják a nyolcvan évvel ezelőtti horvátországi gyilkosságokat.

Van olyan értelmezés is, hogy ez így leginkább Szerbiának jó: a horvátok bekapták a csalit, 2024 decemberében emiatt megakadályozták a montenegrói csatlakozási tárgyalások kül-, biztonság- és védelempolitikáról szóló fejezetének a lezárását, ezzel pedig a Balkánról lényegében egyedüli valós csatlakozási kilátásokkal rendelkező Montenegró kicsit beragadt a szerbek mellé.

A horvátok cserébe egy sor másik kérdésben is történelmi gesztusokat várnának. 1991 őszén a Jugoszláv Néphadsereg Montenegró területéről is támadta Dubrovnikot, ekkor lőtték a legszebbnek mondott adriai város óvárosát hónapokon át a hegyekből. A Kotorhoz közeli (vagyis montenegrói területen lévő) Morinj fogolytáborban ekkor dubrovniki horvát hadifoglyokat tartottak fogva embertelen körülmények és kínzások között – Horvátország pedig továbbra is követeli a foglyok kártalanítását és az eltűntként nyilvántartott horvátok felkutatását, sőt egy új szövegű emléktáblát is szeretnének. Az sem tetszik nekik, hogy a kotori uszodát Zoran Gopčević montenegrói vízilabdázóról nevezték el, aki akkor ebben a táborban volt őr.

De van más is, visszakövetelik például a Jadran katonai kiképzőhajót. Ez a hajó még a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság haditengerészének épült a harmincas években, és a horvátok balszerencséjére éppen 1991-ben vitték a spliti állomáshelyéről Montenegróba generáljavításra. Közben azonban kitört a háború, és már nem tért vissza, sőt azóta is a montenegrói haditengerészet büszkesége. A hajón kívül néhány más volt jugoszláv katonai eszköz tulajdonjoga is vitatott, úgyhogy az elmúlt hónapokban mindkét kormány különbizottságokat hozott létre az ügy rendezésére, de megállapodás nem született.

A történelmi-szimbolikus ügyek mellett van aktuálisabb határkérdés is, ami ugyanígy rendezetlen a függetlenedés óta. A Kotori-öböl bejáratánál fekvő Prevlaka-félsziget egy 2002-es, nevében ideiglenes megállapodás alapján horvát ellenőrzés alatt van, és bár az viszonylag tiszta, hogy a szárazföldi határ a volt jugoszláv tagköztársaságok közötti határt követi, a végleges tengerit még mindig nem jelölték ki az öböl kijáratánál. A vita arról szól, hogy milyen tengerrész- és hajózási jogok illessék a két országot a stratégiai szempontból is jelentőséggel bíró ponton.

A zágrábi külügy az év végéig felgyorsítaná az egyeztetéseket, miközben Montenegró azt reméli, hogy még 2026 végéig lezárja az összes csatlakozási fejezetét, és 2028-ban EU-s tagállammá válik. Erről a Balkánról belátható időn belül egyedül nekik van valós esélyük – a horvátok pedig remek alkupozícióban vannak, hogy úgy rendezzék a vitás kérdéseket, ahogy ők szeretnék.

Forrás