A közelmúlt nagy politikai fordulata és a nyomában járó várakozás indokolja, hogy minél szemléletesebben, közérthetőbben, ugyanakkor felelősen beszéljünk tudományos rendszerünk megújításáról. Ne pusztán a sérelmeket és a konfliktusokat ismertessük, hanem friss szemléletet, távlatot nyitó gondolkodásmódot kínáljunk a tudományról, kormányzásáról és a társadalomban betöltött szerepéről. Erre jó példa Garamszegi László Zsolt A magyar tudományos rendszer jelenlegi helyzete egy restaurációra szoruló ökoszisztémához hasonlítható című írása, ami a Qubit.hu-n jelent meg 2026. augusztus 11-én.

Garamszegi kiinduló gondolata szerint a tudománypolitika nem közvetlenül a tudományos eredményeket állítja elő, hanem azok megszületésének a feltételeit alakítja. A reformok sikere nagyban függ a tudományos ökoszisztéma hosszú távú egészségétől. Az ökológiai megközelítés nem csupán egy érdekes metafora. Olyan szemléletet ad, amely segíthet megérteni a tudományos közösségek működését, az intézmények egymásra utaltságát, a változások következményeit és a jó kormányzás feltételeit. A tudománykormányzás a tudománypolitikai célkijelölés és a tudományszervezés stratégiai, feltételbiztosító, koordinációs és értékelő funkcióinak legitim, többszintű gyakorlása, azaz nem kizárólag kormányzati feladat. Mit tanulhat a tudománykormányzás az ökológiától, és hol vannak az analógia határai?

Ökológiai szemlélettel azt vizsgálhatjuk, hogyan él, alkalmazkodik és fejlődik a rendszer. Milyen kölcsönhatások, sokféleség, önszerveződés, versengés, együttműködés, reziliencia jellemzi. Kormányzási nézőpontból arra kell választ adni, hogy melyek a rendszer jó működésének a feltételei. Hogyan biztosítható rendeltetésének megfelelően a döntések legitimációja, a rendszer autonómiája, a felelősségvállalás, az intézményi koordináció és az önkorrekció. A közös kérdés: Hogyan lehet úgy kormányozni egy komplex rendszert, hogy ne gyengítsük, hanem felszabadítsuk az önszervező és megújuló képességét?

Az ökológiai szemlélet akkor válik igazán termékennyé, ha nemcsak a tudományos rendszer sokféleségére utalunk vele, hanem a működését meghatározó mechanizmusokat is megvizsgáljuk. Ebből három fontos következtetés vonható le:

• egy tudományos rendszer teljesítménye nem azonos az egyes intézményei teljesítményének egyszerű összegével. Az intézmények közötti kapcsolatok minősége önálló értékteremtő tényező.

• a sokféleség nem pusztán méltányossági vagy kulturális érték, hanem a rendszer alkalmazkodóképességének egyik forrása. Ugyanakkor a sokféleség védelme önmagában nem elegendő: szükség van minőségre, együttműködésre és megfelelő erőforrásokra is.

• a tudományos ökoszisztéma tartós fejlődése nem írható elő minden részletében központi utasításokkal. A fejlődés feltételei azonban tudatosan alakíthatók.

Az ökoszisztéma-analógia határa

A természetes ökoszisztémák és a tudományos rendszerek között lényeges különbség is van. A tudományos rendszer szereplői tudatos, erkölcsi és jogi felelősséggel rendelkező személyek és szervezetek. Képesek közös célokat alkotni, szabályokat elfogadni, vitatkozni és saját intézményeiket átalakítani. A tudományos ökoszisztéma tudatosan kormányzott, de jelentős részben önszerveződő társadalmi rendszer. A tudatos kormányzás és az önszerveződés megfelelő viszonyának kialakításakor, különösen a rendszer átalakításának időszakában, az alábbiakat érdemes szem előtt tartani:

• A tudományt az emberek művelik, de alkotómunkájukat az intézmények és kapcsolataik teszik tartósan lehetővé. Kutatóintézeteket át lehet nevezni, át lehet helyezni, össze lehet vonni. De a bizalom, az együttműködés, a tudományos kultúra és a nemzetközi kapcsolatok nem alakíthatók át ugyanilyen gyorsan és veszteségek nélkül.

• A jó tudománykormányzás nem eredményeket rendel meg, hanem megteremti az eredmények megszületésének feltételeit. Ez nem jár a stratégiai célok, a teljesítménykövetelmények vagy az elszámoltathatóság feladásával. Lényegében azt jelenti, hogy különbséget teszünk a célok kijelölése és a tudományos megoldások autonóm keresése között.

• A tudomány autonómiája nem a kormányzás hiányát, hanem a jó kormányzás egyik feltételét jelenti. Az autonómia nem mentesít a felelősség alól. Éppen ellenkezőleg: a tudományos közösségnek képessé kell válnia tevékenysége minőségének biztosítására, konfliktusainak feldolgozására és az önkorrekcióra.

• Nem elég kiváló kutatóhelyeket építeni: kiválóan működő kapcsolatokat is teremteni kell közöttük. A kutatóhálózat, az egyetemek, az Akadémia, a közgyűjtemények és az innovációs szereplők nem egymástól független szigetek vagy pusztán vetélytársak. A tudományos eredményesség jelentős része éppen a határaikon, találkozásaikban keletkezik.

• Egy reform igazi költsége nemcsak az, amibe kerül, hanem az is, amit közben tönkretesz. A meggyengülő bizalom, a megszakadó együttműködések, a távozó tehetségek és az állandó bizonytalanság költségei nem jelennek meg a kalkulációkban, pedig a rendszer teljesítményét évekre meghatározhatják.

• A tudományos rendszer végső értelme nem önmaga fenntartása, hanem a társadalom „tudásképességének” gyarapítása. A tudomány nemcsak publikációkat, szabadalmakat és technológiákat teremt. Tanít, kritikai gondolkodást fejleszt, kulturális emlékezetet őriz, segíti a közös problémamegoldást, és növelheti a társadalom cselekvőképességét, vállalkozókedvét.

Mindebből következik, hogy a rossz kormányzás nemcsak pénzt pazarol, hanem emberi alkotóenergiát is felemészt. A kutatók idejét és figyelmét a tudományos problémák megoldásától a működési zavarok elhárítására, az állandó alkalmazkodásra, az intézményi konfliktusok kezelésére, a külső támadások elviselésére és sokszor a puszta fennmaradás biztosítására tereli. A jó tudománykormányzás egyik legfontosabb eredménye, hogy felszabadítja a tudósok energiáit a tudomány számára.

A tudományos ökoszisztéma restaurációja

Garamszegi írásának címében is szerepel a restauráció fogalma. Egy károsodott ökoszisztéma helyreállításakor nem elegendő visszatelepíteni néhány fajt. Helyre kell állítani a működés feltételeit, a kapcsolatokat és azokat a folyamatokat is, amelyek fenntartják az életközösséget. A tudományos rendszerben ez legalább négy dolgot jelent:

• A képességek helyreállítását, azaz a kutatói utánpótlás, az infrastruktúra, a hosszú távú finanszírozás, a tudományos autonómia, a versenyképesség biztosítását;

• a kapcsolatok helyreállítását, azaz az együttműködés elősegítését a kutatóhálózati kutatóhelyek, az egyetemek, az MTA, a gazdaság és a társadalom között;

• a bizalom helyreállítását, ami átláthatóságot, kiszámítható szabályokat, tisztességes eljárásokat, szakmai minőségértékelést és a valódi részvétel lehetőségét jelenti; végül pedig

• az önmegújító képesség helyreállítását, hogy a rendszer képes legyen felismerni és kijavítani saját hibáit, új tudományos irányokat befogadni, intézményeit szükség szerint átalakítani.

A restauráció nem jelentheti egyszerűen a korábbi intézményrendszer visszaállítását. Nem minden régi intézmény működött jól, és nem minden új megoldás hibás. A helyreállítás célja nem a múltra jellemző szemléletek és intézmények konzerválása, hanem a jövőbeli fejlődőképesség biztosítása. A tudományos rendszer restaurációja akkor lehet eredményes, ha a kormányzási beavatkozások a rendszer önmegújító képességét erősítik, nem pedig átvenni próbálják azt.

A tudományos ökoszisztéma és a társadalom

Az ökológiai megközelítést ki kell egészíteni a társadalmi dimenzióval. A tudományos rendszer nyitott, nemzetközi kapcsolatokkal átszőtt, a társadalomba ágyazott rendszer. Együtt fejlődik a közoktatással és különösen a felsőoktatással, a kultúrával, az egészségüggyel, a gazdasággal, a technológiával és a közélettel. Kapcsolatrendszere egészen a helyi közösségekig terjed. Társadalmi támogatottságát nem lehet kizárólag a tudomány eredményeinek kommunikációjával biztosítani. A társadalomnak nemcsak megismernie kell a tudományt, hanem tudatos kapcsolatba is kell kerülnie vele. Lehetőséget kell kapnia arra, hogy felismerje mindennapi jelenlétét és jelentőségét, kérdéseket tehessen fel, részese legyen a közös problémák felismerésének és megoldásának.

A társadalom nemcsak a tudomány finanszírozója, megrendelője, csodálója vagy haszonélvezője, hanem a nemzeti tudományos rendszer végső fenntartója és létjogosultságának igazolója is. A tudományos ökoszisztéma nemcsak szolgáltatásokat nyújt a társadalomnak, hanem a társadalommal folytatott kölcsönhatások révén maga is alakul. A társadalom kérdései, problémái, értékei és tapasztalatai a tudományos rendszer működésének fontos visszacsatolásai lehetnek, kell is legyenek.

A tudományos ökoszisztéma egészsége és a társadalom tudáskultúrájának egészsége összefügg. A tudomány működésének megtapasztalása, jelentőségének felismerése és hozzájárulásának igénylése a társadalom öntudatosodásának, önszerveződésének, polgárosodásának egyik katalizátora lehet. Ennek szorgalmazásának fontos társadalompolitikai céllá kell válnia.

Milyen tudományos rendszert adunk tovább a következő nemzedéknek?

Amikor arról döntünk, hogy 2027-ben milyen intézmények hogyan és miből működjenek, akkor arról is döntünk, hogy a jövő évtizedekben milyen feltételek között dolgozhatnak a kutatóink, milyen tudományos kultúra veszi körül őket, és mit várhat tőlük a társadalom. A tudományos ökoszisztéma egészsége nemcsak a jelenlegi eredményekben, hanem a jövőbeli lehetőségek megőrzésében is megmutatkozik.

Garamszegi a rezilienciát a rendszer alkalmazkodó- és ellenálló képességeként tárgyalja. Kiemeli, hogy a tudományos rendszernek nemcsak az új társadalmi és technológiai kihívásokra kell tudnia reagálni, hanem a politikai környezet változásainak közepette is meg kell őriznie működőképességét.

Egy rendszer lehet ellenálló úgy is, hogy közben megőrzi hibás működését. Öncélú, rosszul működő intézményi struktúrák is lehetnek rendkívül ellenállóak. Különbséget kell tenni három képesség között: az ellenállóképesség anélkül segíti a rendszert átvészelni a zavarokat, hogy elveszítené alapvető funkcióit; az alkalmazkodóképesség révén tudja a rendszer működését a változó környezethez igazítani, végül az önkorrekciós és megújulóképesség teszi lehetővé, hogy a rendszer felismerje saját működésének elavulását, hibáit, felülvizsgálja céljait és intézményeit, majd változtasson rajtuk. A jó tudományos rendszernek nemcsak ellenállónak kell lennie. Azt is fel kell ismernie, hogy mikor nem célszerű ellenállnia a változásnak, hogy a változó világban, tudományos környezetben továbbra is megfelelhessen a létjogosultságát adó rendeltetésének.

Kölcsönösség, együttműködés és legitimáció

A sikeres nemzeti tudományos rendszereket a versengés és az együttműködés egyensúlya jellemzi. Az együttműködésnek nem csupán az érdekek összehangolása, hanem a kölcsönös elismerés és a legitimáció elfogadása is feltétele. Egy együttműködés formálisan akkor is létrejöhet, ha az egyik fél nem tekinti a másikat hitelesnek, vagy igazságtalannak tartja az erőforrások elosztását. Az ilyen együttműködés azonban törékeny és rossz hatékonyságú. Az együttműködés hiányát okozhatja a megfelelő képességek, a bizalom vagy a kommunikáció elégtelensége, az ellenható finanszírozási ösztönzők és a felek közötti hatalmi aszimmetria is. A tartós, kölcsönösen előnyös, rendszerszinten is hatékony együttműködéshez három feltétel együttes teljesülése szükséges:

1. a felek rendelkezzenek egymást kiegészítő képességekkel;

2. a kapcsolatból származó előnyök és terhek elosztása legyen méltányos és kiszámítható;

3. kölcsönösen ismerjék el egymás feladatát, kompetenciáját és legitimációját.

Ezek figyelembevétele fontos az MTA és korábbi kutatóhálózata, továbbá a kutatóhálózat és az egyetemek kapcsolatának újrarendezésében, valamint a szakmailag és politikailag egyaránt vitatott kutatóhelyek sorsának alakításában.

A tudományos rendszer jelenlegi teljesítménye mellett a jövőbeli tudástermelés feltételeit is vizsgálni kell. Egy rövid távon rendkívül eredményes kutatási program is lehet rendszerszinten káros, ha közben felszámolja az utánpótlás, az önálló kutatói életpályák vagy más tudományterületek működési feltételeit.

Mi lehet az MTA szerepe?

Az Akadémia esetében megőrzendő érték a történeti folytonossága, kollektív emlékezete és tudományos kiválósági normarendszere. Az Akadémia jövőbeli szerepe akkor válhat igazán érdemivé, ha nem elsősorban formális intézményi pozíciójára támaszkodik, hanem a tudományos ökoszisztéma dinamikus, közösséget integráló, legitimációt közvetítő és önreflexiót támogató intézményeként működik. Ez fontos és hiánypótló funkció Az MTA-nak újra és újra bizonyítania kell, hogy valóban képes e szerep ellátására, vállalja az ezzel járó felelősséget, és kivívja a hozzá szükséges tudományos, politikai és társadalmi elfogadottságot.

A jól kormányzott, önszerveződő tudományos rendszer

A tudományos rendszer jó kormányzásának nem az a célja, hogy a rendszer minden szereplőjét irányítsa, hanem hogy a közös célok, a világos felelősségek, a bizalom és az együttműködés révén az egész rendszer többre legyen képes, mint amire részei külön-külön képesek lennének. A jó tudománykormányzás nem helyettesíti a tudományos közösségek önszerveződését, hanem biztosítja annak szabadságát, feltételeit, felelősségi kereteit és társadalmi rendeltetését.

A szerző az MTA elnökének főtanácsadója. Az írás kizárólag szerzője véleményét tükrözi, az abban foglaltak nem tükrözik sem a Magyar Tudományos Akadémia, sem az MTA Elnöke hivatalos álláspontját.

Forrás