A növényeknek nem túl meglepő módon már Carl von Linné előtt is volt nevük, sőt, nemzetségekbe is sorolták őket, de más előzmények is kellettek hozzá, hogy a taxonómia tudománya megszülethessen, méghozzá (hivatalosan) éppen 273 évvel ezelőtt, a Species Plantarum megjelenésekor. Nem ez volt Linné első taxonómiai témájú könyve, de az Algák, Gombák és Növények Nevezéktanának Nemzetközi Kódexe ennek a megjelenéséhez köti a taxonómia születésnapját, ami pedig az ICN-nek jó, az jó lesz nekünk is. Ahhoz viszont, hogy Linnét ünnepelhessük, elég sok tényező együtállására volt szükség: például arra, hogy Linné (avagy Carolus Linnaeus) egyáltalán megszülethessen, méghozzá pont oda, ahova született, és ez persze még csak a kezdet.

A hársfától Linnéig

Edward Lee Greene amerikai botanikus már a névben is valami sorsszerűséget vél felfedezni. 1903-ban, Linné születésének 200. évfordulóján mondott beszédében (illetve az ebből készült leiratban) hosszasan ismertette a család történetét. A bő harminc oldal bővebb ismertetésétől inkább eltekintek, de már a Linnaeus név körül is sok félreértés akad, ezeket pedig Greene tisztázza is (már ha neki van igaza): mivel a botanikus nagyszüleinek idejében Svédországban még nem volt széles körben elterjedt szokás a vezetéknevek használata, a család csak akkor tett szert egyre, amikor a tanulás luxusában részesülhettek. Sven és Karl (Linné apjának nevelőapja) a kertjükben álló hatalmas hársfa után a görög Tiliander nevet vették fel – akkoriban nem volt szokás szláv, angol, vagy hasonló barbár neveken megjelenni a tudományos életben. Greene szerint a névválasztás arra is utalt, hogy a testvérpár inkább görögös, mint latinos műveltséget szerzett. Az egyik testvér magához vett egy fiút a húgától, is kineveltette: ő volt Linné apja, Nils Ingemarsson, aki amikor egyetemre került, hálából, de éreztetve azt is, hogy nem vérrokon, a Linnaeus nevet vette fel (ami pont ugyanaz, mint a Tiliander, csak latinosan). Ez Greene szerint manapság Lundman lenne, de akkoriban ez túl snassznak számított. Az már csak a hab a tortán, hogy Sven, aki befogadta Nils-t, nem is annyira véletlenül választott növénynevet a családjának: ő is, ahogy később a nevelt fia és az ő fia is, rajongott a fákért és a virágokért.

Ez persze még kevés lenne ahhoz, hogy botanikus legyen valakiből, pláne ahhoz, hogy a taxonómia atyját tisztelhessük benne. Ehhez még kellett az iskola, egy lappföldi utazás, több egyetem, egy házasság és egy sámán is. És persze a Jóisten segítsége, hiszen Carl teológusként (is) végzett, mélyen vallásos volt, így a korát megelőzve hiába került néha meglepően közel a darwini tanokhoz, esze ágában se lett volna kétségbe vonni a teremtéstant, és tagadta, hogy az Isten által teremtett fajok valaha lényegi változáson mehetnének keresztül. Ez nem is meglepő: túl forradalmi gondolat lett volna ez száz évvel az előtt a William Buckland előtt, aki felfedezte az első dinoszauruszt, és még így sem akart hallani az evolúcióelméletről, és az ő fia előtt, aki bár viktoriánus zoológus-celebként levelezett is Darwinnal, őt sem lehetett meggyőzni róla, hogy a világ nem úgy jött létre, ahogyan ma látjuk.

Az iskolai évektől Lappföldig

Linné először a wäxjői gimnáziumba került, ahol megismerkedett a korabeli, illetve az őt megelőző neves botanikusok munkáival, majd apja szándéka ellenére nem a teológiai, hanem az orvosi fakultást választotta, mivel itt kerülhetett a legközelebb a növénytanhoz. Itt ismerkedett meg az elődei által megalkotott rendszertani elképzelésekkel is. Az általuk alkotott nemzetségneveket Linné később a saját rendszertanában hol átvette, hol nem; így például a Bartolomeo Marantáról elnevezett Marantát megtartotta, a Castore Durantéról elnevezett Castorea génuszt Durantára változtatta, de elvetette a 16. században élt Dodonaeusról elnevezett nemzetség nevét, és Ilexre keresztelte át (cserébe viszont Dodonaeusról külön nemzetséget nevezett el). Itt ismerkedett meg Joseph Pitton de Tournefort, Sébastian Vaillant és Herman Boerhaave munkáival: Vaillant növényi szexualitásról szóló könyve a későbbi tudományos pályájára is komoly hatást gyakorolt (Greene szerint viszont az igazi mestere Tournefort maradt).

Linné ezután először a Lundi, majd az Uppsalai Egyetemen folytatta a tanulmányait – több-kevesebb sikerrel, pénzhiány miatt ugyanis csak néhány előadást tudott látogatni (a korban az előadásokra külön-külön kellett befizetni, a szokás pedig több egyetemen a későbbiekben is megmaradt, az előbb említett William Buckland például szabályos showműsort tartott Oxfordban abban a reményben, hogy több hallgatót tud így fogni). Linné a hiányt az egyik tanára, Olof Celsius magánkönyvtárának látogatásával próbálta pótolni. Celsiust egyébként nem véletlenül hívták úgy, mint a Celsius-fokot: az unokaöccse találta fel a skálát, amit a hőmérséklet mérésére használunk, maga a professzor viszont runológiával, a Bibliával és botanikával foglalkozott. Úgy tűnik, a hiánypótlás sikeres volt: 1730 és 1732 között óraadásból tartotta fenn magát Uppsalában, aztán jött a nagy lehetőség: a lappföldi út.

Üdvözülés és a lappok

Erre az egyetem kérte fel azért, hogy felmérje az addig nagyrészt ismeretlen térség ásványkincseit és flóráját. Ezután magánórákból tartotta fenn magát, majd Falun városának kormányzójának jóvoltából egy évfolyamtársával, Claes Sohlberggel közösen újabb lappföldi expedícióra indult, a kormányzó pedig később finanszírozta a hollandiai tanulmányait is – ahhoz, hogy orvosként praktizálhasson Svédországban, a helyi rendelkezések szerint külföldön kellett befejeznie az egyetemet. Közben el is jegyezték egymást későbbi feleségével, Sarah Elisabethtel, egy tehetős faluni orvos lányával.

A sikertörténet Hollandiában vette kezdetét, de fontos volt a lappföldi út is – sőt, Lisbet Koerner, a Harvardi Egyetem történésze szerint egyenesen kulcsfontosságú, legalábbis ami Linné gondolkodását és későbbi elméleteit illeti. A botanikus (antropológus, orvos, filozófus, teológus) szabályosan beleszeretett a lappokba, és amit ott látott, abból radikális következtetéseket vont le.

René Descartes 17. századi francia filozófus szerint az emberi test egy gépezet, ahogyan az állati is az: a kettőt csak az elme vagy a lélek különbözteti meg egymástól, különben mindkettő mechanikusan működik. Ezért Descartes-ot többen, köztük a nem sokkal később praktizáló francia materialista, Julien Offray de la Mettrie gyávasággal vádolták, valamint azzal, hogy nem hajlandó levonni az elméletéből fakadó következtetéseket, miszerint nincs is lélek. Linné nem ment el idáig, de odáig igen, hogy az ember igenis az állatok közé tartozik, messze földön pedig nincsenek is egészségesebb állatok, mint a lappok.

Sámánnak öltözve

Első lappföldi expedíciója után Uppsalában előadást tartott a tapasztalatairól, amelyben kifejtette, hogy az itt élők egészségesek, és olyan természetközeli életet élnek, ami tökéletesen egészséges: ha mindenki így élne, dupla akkora kort is megélnének, mint a korabeli emberek. Nincs semmijük, de nem is kell nekik, egyikük sem másikuk szolgája, nem kell görnyedniük a földeken, mindent megad nekik az az élet, ami már az őseiknek is mindent megadott. Linné szemében nem elég, hogy a lappok édeni körülmények között éltek, ők voltak számára a tökéletes emberek, azok, akik legközelebb vannak az üdvözüléshez, ezzel pedig már túl is léptek a felvilágosodás nemes vademberén. És a bevett vallásos dogmákon is: a lappoknak nincs szükségük feloldozásra, mert nem születnek eredendő bűnnel; a lappok az éden északi lakói. Ez nem passzolt se a kálvinizmushoz, se az evangélikus kereszténységhez, se a katolicizmushoz – az már majdnem mellékes, hogy a szigorúan vett tudományos gondolkozáshoz sem.

Az antropológiai elméletek és a botanikai felfedezések mellett a lappföldi út mást is hozott Linnének: egyrészt sikert, másrészt egy olyan követendő mintát, amit a kulturált Európában viszonylag kevesen követtek. Koerner szerint ez a biblikus szegénység segített Linnének, amikor szegény svéd diákként először Hamburgban járt: így könnyebb volt neki elfogadnia a saját országának a szegénységét, sőt, idővel büszke is lett rá. Amikor 1735-ben Amszterdamban járt, márt keblére is ölelte a benne lakozó lappot. Miután tartott tőle, hogy az itteni tudósok le fogják becsülni, tulajdonképpen lappnak adta ki magát, számi ruhát öltött, sámándobot és rúnanaptárt kötött az övére, és így jelent meg a város prominens orvosainál és természettudósainál. Ahelyett, hogy kidobták volna, érdeklődéssel fogadták, Koerner szerint azért is, mert a korban a vadembernek még volt valami renoméja, illetve azért is, mert így el tudta leplezni, hogy a svéden kívül egyetlen európai nyelven sem beszél, latinul pedig erős akcentussal – de ez egy lapp sámántól még bőven elfogadható, még akkor is, ha a puskaporos tülök és a dohányszelence is ott lógott az övén a sámándob mellett.

A rendszertan kezdetei

Linné nemcsak a holland intellektuális életet rázta fel a lappföldi utazással, hanem a svéd gazdaságit is. Hiába tartotta romlatlannak a vidéket, kész javaslatokkal állt elő az Uppsalai Tudományos Társaság előtt arról is, hogy hogyan lehetne hasznosítani ezeket a rejtett javakat, Lappföldet, ahogy egy tizenhetedik századi nemes fogalmazott, „Svédország Nyugat-Indiáját”. A kétszáz pontból álló listában szerepelt gyöngytermesztés, bányászat, a helyi gyógynövények feldolgozása és még egy sor téma. A társaság tagjait csak a bányászat érdekelte, Linnét viszont a nagy egész: nem véletlenül rúgott ilyen sok tételre a listája, már itt is rendszerbe szedte, amit látott, a taxonómia csírái már az útibeszámolóban is megjelentek – ezért is sérelmezte, hogy az uppsalaiak csak az ásványkincsekre voltak kíváncsiak, hiszen az az egész megfigyelésnek csupán egy apró szelete volt.

Hiába csalódott Linné az uppsalai pénzemberekben, Hollandiában megtalálta a számítását. Ugyanabban az évben, amikor számi sámánként turnézta végig Amszterdam nagyjait, megjelent az első nagy műve, a Systema Naturae is. A nagy mű terjedelmében nem volt túl nagy, de Linné a későbbiekben buzgón bővítette; az első kiadás mindössze 11 oldalból állt, de már így is megvoltak benne a taxonómia alapjai. Három királyságot különböztetett meg a természetben, az ásványokét, a növényekét és az állatokét, ezeket pedig további osztályokra, rendekre, nemzetségekre, fajokra és alfajokra osztotta, ami nagyjából megfelel a mai leosztásnak, bár az újabb taxonómiában ezek tovább bővültek.

Linné és az apostolok

Az ásványok és az állatok, mint az uppsalai találkozóból is kiderült, valamivel kevésbé foglalkoztatták Linnét, mint a növények, amelyekről aztán sokszor és sokat is írt. Volt is miről: 1735-ben George Clifford angol bankár, a Holland Kelet-Indiai Társaság egyik befektetője felkérte a saját botanikus kertjének felügyeletére, aminek következtében a botanikus legalább öt további publikációt közölt a növénytaxonómiáról, és bővítette az általa leírt fajok gyűjteményét. Ekkor még csak az 1730-as években járunk: messze van még a taxonómia születésnapja, de már nagyon érik. Ehhez viszont még jó sok növény kell, és jó sok kutatás, Linnét viszont hazaszólította a kötelesség Svédországba, a feleségéhez és az orvosi praxishoz.

1742-ben aztán visszatérhetett a botanikához. Az orvostudományi és botanikai tanszék vezetővéjé nevezték ki, majd megkapta az egyetem botanikus kertjének felügyeletét is, ahol további kísérleteket végezhetett, nemzetközi kapcsolatait kihasználva pedig kiváló növénypreparátumokhoz és magokhoz juthatott. Ebben a botanikus különösen nagy sikereket ért el. Hiába próbálkozott először azzal, hogy lapp sámánnak öltözve kopogtatott a kor tudósainál Amszterdamban, a később kialakított kapcsolatai kifizetődőnek bizonyultak, a Holland Kelet-indiai Társasággal például arról sikerült megállapodnia, hogy a tanítványai ingyen utazhassanak a hajóin és gyűjtőutakban vehessenek részt, ezért cserébe orvosi vagy lelkészi szolgálatot vállaltak. Ezeket Linné az „apostolainak” nevezte, közülük heten sosem tértek vissza a küldetésükből, tanáruk többükről nemzetséget vagy fajt is elnevezett.

A Species Plantarum

Ez természetesen további publikációkhoz, illetve az eddigiek bővítéséhez vezetett, de Linnének legalább már nem kellett sámánnak öltöznie. Az itt elért legfontosabb eredménye a binominális nómenklatúra bevezetése volt: ezért is tekintik a Species Plantarum miatt a modern taxonómia szülőatyjának. Ebben a ma már megszokott felosztásban a név első tagját a nemzetségnév alkotja, a másodikat pedig a fajnév. A korábbi növényelnevezések hétköznapiak és nehezen kategorizálhatóak voltak, a rokonságot is nehéz volt megállapítani róluk (bár több korábbi botanikus próbálkozott hasonló rendszerrel, mint Linné, egyik sem honosodott meg, és egyik sem volt ennyire átfogó), az új felosztásban könnyűvé vált a növények rendszertani elhelyezése. Bár Linné már az uppsalai egyetemen, a diákok bevonásával is kísérletezett ezzel a módszerrel, csak 1753, a Species Plantarum megjelenése után kezdte el következetesen alkalmazni – ezért is vált május elseje, a könyv megjelenésének dátuma a taxonómia születésnapjává.

Linné komolyan vette a taxonómiát: Molnár V. Attila botanikus kiváló könyve, a Növények és emberek: a szeretetre méltó tudomány története szerint csak azokat tartotta méltónak egy nemzetség keresztapjának, akik valóban foglalkoztak botanikával, így államférfiakat, politikusokat és szenteket nem (ez utóbbi talán némileg meglepő lehet, de valahol meg kell húzni a határt). Ez nem jelenti azt, hogy egy fajt ne lehetne bárkiről elnevezni: fajból annyi van, mint égen a csillag, a cikk elején említett nómenklatúra-bizottság pedig nem bírálhat azon az alapon, hogy szimpatikus-e az a valaki vagy valami, amiről egy adott fajt elneveznek (ennek megfelelően neveztek már el fajt a görög black metal zenekar, a Rotting Christ tagjairól és Donald Trumpról is). Nem véletlen, hogy Linné már a bizottság felállítása előtt is élt a gyanúperrel, és a valódi megtiszteltetést a nemzetségek keresztszüleinek tartogatta.

A természet teljes leírása

Nem is volt ez kis megtiszteltetés: egy Linnének tulajdonított idézet szerint nem is lehet megismerni, aminek nem adunk nevet, és ennek a megállapításnak az értékéből az sem von le sokat, hogy valójában Sevillai Izidor mondta a 7. század elején. Az sem véletlen, hogy Linné a nemzetségeknek ekkora szerepet tulajdonított: szerinte „igazi botanikusnak azt lehet nevezni, aki a természetes nemzetségeket képes felismerni. Molnár szerint bár nemzetségből is sok van, és minden jeles botanikusra lehetetlen is lenne kitérni, a legtöbb jeles füvészről már neveztek el nemzetséget az idők során – Galénosztól Cesalpinón át Rudbeckig.

Ahhoz, hogy a binominális nómenklatúra szélesebb körben elterjedjen, szerencsére is szükség volt. A módszert korábban is megkísérelték bevezetni (Caspar Bauhin csaknem kétszáz évvel Linné előtt próbálkozott vele), sikertelenül, de Linné jókor volt jó helyen, ami legalább annyira fontos, mint a zsenialitás. Gunnar Broberg, a Lundi Egyetem tudománytörténésze szerint a Species Plantarum első kiadásában Linné 5900 növényfaj nevét sorolta fel, a Systema Naturae tizedik kiadásában pedig már 4400 állatfajig jutott el. Ez Theoprasztoszhoz képest sok: ő a saját teljességre tűnő művében nagyjából 500 fajt különített el, Caspar Bauhin 6000 fajra rúgó felsorolásához képest kevés, de Linné nem a teljességre, hanem a bővíthetőségre törekedett, valamint arra is, hogy minden fajt szép rendesen a maga kis rekeszében tudjon elhelyezni (bár a megjelenésekor Linnaeus szerint a könyv minden ismert növényfajt tartalmazott, a szerző maga is tudta, hogy ez nincs így: egy 1750-ben kelt levelében azt a reményét fejezte ki, hogy ha ő majd meghal, mások folytatni fogják majd a munkát, amit szerinte saját maga is befejezhetett volna, ha lett volna rá elég ideje).

Öt fő haszon

A binominális nómenklatúra egyenesen következett abból a rendszerezési igényből, amit a szerző már évekkel korábban, a Systema Naturae-ban megfogalmazott, a gyakorlati haszna viszont csak a Species Plantarum megjelenése után vált nyilvánvalóvá – olyannyira, hogy a mai napig ez alapján nevezik el a fajokat. Ezzel Linné is tisztában volt: a maga tevékenységére úgy tekintett, mint aki visszahelyezi az ingát egy elromlott órába, és ezzel új lendületet ad a botanikának (saját maga fogalmazott így, és nem véletlenül: az óra-hasonlat a korai felvilágosodás óta nagy népszerűségnek örvendett a tudósok körében).

Broberg szerint Linné újításának öt fő haszna volt. Átláthatóbbá tette a taxonómiai rendszerezést, növelte a pontosságot, a latin világszerte elterjedt használata miatt pedig mindenhol érthető és elfogadott rendszerezést hozott létre, amit a Species Plantarum megjelenésekor teljes körűnek tartottak. Vagy legalábbis maga Linné annak tartott. A természet teljes körű leírásához persze új szavak voltak szükségesek. Emiatt Broberg szerint sok színes, érdekes helyi fajnév kikopott a használatból, cserébe viszont a világ megkapta a fauna kifejezést. Addig a természettudomány csak a florát ismerte, most már az állatvilágra is született egy külön szó. Broberg szerint ennek a gyökere nem Fauna istennő nevében keresendő, hanem Linné egy régi svéd szóból, a fänadból vezette le, aminek jelentése jószág vagy egyszerűen csak állat.

Mars pajzsa és Vénusz kézitükre

Linné rendszerét kritizálni ugyan lehetett, de a Species Plantarum megjelenésére a világ már igényelt valami hasonlót. Egyszerűen annyi új fajt fedeztek már fel, hogy szükség volt valamilyen áttekinthető rendszerre, ami persze nem volt tökéletes: azóta több egymás mellé sorolt csoportról is kiderült, hogy a botanikus hibásan kategorizálta őket. A rendszer azonban nagy vonalakban megmaradt, a főbb rendszertani kategóriák, a törzs, az osztály, a rend, a család, a nemzetség és a faj fogalmát is Linné dolgozta ki.

Az viszont, hogy szükség volt a rendszerre, nem jelentette azt, hogy mindenki örömmel fogadta. A neves német orvos-botanikus, Johann Georg Siegesbeck például egyenesen paráznának nevezte Linné elméletét (ami valóban a szexualitáson alapult, hiszen az ivarlevelek számát vette alapul), és a szentpétervári egyetemi állását felhasználva minden eszközzel gátolta, hogy a svéd botanikus új gyűjteményi darabokhoz jusson Oroszországból. Linné, ahogy több esetben is, a botanikán keresztül vágott vissza tudományos ellenfelének; Molnár szerint bosszúból egy ronda kis gyomot róla nevezett el Siegesbeckiának. Nem ő volt az egyetlen tudományos ellenfele, és nem is ő volt az egyetlen, aki a nevezéktanon keresztül kapta meg ezért a magáét. Lorenz Heister svájci orvosról Linné először egy nemzetséget nevezett el (Heisteria), miután azonban az orvos többször is kétségbe vonta a svéd botanikus tudományos eredményeit, a Genera Plantarum ötödik kiadásából már törölte a nemzetséget, és összevonta a Polygalával.

Linnének nemcsak a taxonómia köszönhet sokat. Gordon McGregor Reid brit zoológus szerint az antropológia, a biogeográfia, a bioinformatika, a biomechanika, az ökológia, az epidemiológia, a darwinizmus, az etnográfia, a mikrobiológia és a gyógyszerészet tudományára is jelentős hatást gyakorolt. Ezek, bár kétségkívül jelentősek, kevésbé látványosak, mint a rendszertanra gyakorolt hatása, de Molnár szerint neki köszönhetjük a hím és a nőstény írásbeli jelképét is, Mars pajzsát és nyilát (♂) és Vénusz kézitükrét (♀).

Az 1753-as év nemcsak a rendszertanban, hanem Linné életében is komoly fordulópontot jelentett. Molnár szerint még a könyv megjelenésének évében, 1753-ban megkapta a Sarkcsillag lovagja érdemrendet, 1761-ben pedig nemességet kapott, innentől használhatta a Carl von Linné nevet. Életének kései éveiben új tudományterületek iránt kezdett érdeklődni: fizikai-teológiai írásai, az Oeconomia Naturae és a Politiae Naturae nagy hatást gyakoroltak Darwinra, a növények hibridizációjáról szóló tanulmánya pedig Mendelre, a genetika atyjára. Bár ez nem hagyott akkora nyomot a tudományon, mint egyéb alkotásai, idősebb korában is sok szeretettel ápolgatta a rossz viszonyt a kritikusaival. Annak ellenére, hogy a botanikát scientia amabilisként, szeretetre méltó tudományként emlegette, egyik utolsó, posztumusz megjelent művében, a Nemesis Divinában azt fejtegette, hogy milyen balszerencse éri azokat, akik vétettek Isten ellen, vagy éppenséggel neki akartak ártani.

Forrás