• Finnország évek óta a világ legboldogabb országa. De nem csak az általános boldogság nagy, hanem az állami intézményekbe, kiemelten a hadseregbe vetett bizalom is, sőt, itt a legmagasabb azoknak az aránya is, akik fegyvert fognának a haza védelme érdekében. De miért?
• Mit jelent a totális védelem Finnországban, és miért beszélnek ma már átfogó biztonságról?
• Mit csinál kilencszázezer önkéntes? Hogyan lehet biztonságban tartani az 1340 kilométer hosszú finn-orosz határt? Miért kellett lezárni az összes határátkelőt Oroszország irányába?
• Miért gyenge a megosztott társadalom?
• Helyszíni riport Helsinkiből és Lappföldről.

A biztonságpolitikai szakértők jó része Európa-szerte figyelmeztet arra, hogy a háború-béke kérdéséről nem fekete-fehérben kellene gondolkozni, lehet, hogy már háborúban állunk, csak nem vesszük észre. A finn szakemberek jó része is úgy véli, hogy most valamilyen szürke zónában lehetünk. Finnország biztonsági modellje világszerte ismert, de külföldről hajlamosak vagyunk egyszerűen a sok százezres tartalékos rendszerre, a hidegháború után is megtartott sorkatonaságra vagy az évtizedek óta építgetett-szépítgetett bunkerekre gondolni, ezek azonban a finn védelmi rendszernek csak töredékei. A kétezres évek eleje óta a finn biztonságpolitikai gondolkodás jelentős átalakuláson ment keresztül: a korábban középpontba helyezett, hagyományos „totális védelem” helyét fokozatosan a sokkal szélesebb, az egész társadalom működőképességét középpontba állító „átfogó biztonság” vette át. Bár ez lehetne egy száraz elméleti változás, amivel felesleges húzni az időt, nem pusztán terminológiai változásról van szó, a két koncepció mögött eltérő fenyegetéskép és eltérő államfelfogás húzódik meg, érdemes megérteni ezek lényegét, és a kettő közti fő különbséget.

A Finnország védelmét a mai napig meghatározó védelmi struktúra, a „totális védelem” a második világháború utáni időszakra nyúlik vissza. Akkor a háborúból azt a következtetést vonták le, hogy ahhoz, hogy érdemben lehessen Finnországot megvédeni, a társadalom minden részét be kell vonni, a haza védelme nemcsak a hivatásos hadsereg feladata, hanem mindenkié. Előbb-utóbb elkerülhetetlenül újra háború lesz, ezért valamilyen elrettentő erőt fel kell tudni mutatni egy olyan országnak, amely több mint 1300 kilométeren keresztül határos Oroszországgal, ahonnan már többször érkezett a veszedelem. Ha nem is legyűrhetetlen mennyiségű vasat és acélt, hát azt, hogy a társadalom mindenre és bármire is fel van készülve.

A totális védelem azon alapult, hogy a katonai védelem nem kizárólag a hadsereg feladata, a gazdaság, a közlekedés, az energiarendszer, a közigazgatás, az ipar és a lakosság egyaránt a nemzeti védelem részét képezte. Mindennek végső célja a katonai ellenállóképesség fenntartása volt, a fő kérdés így hangzott: hogyan lehet biztosítani, hogy Finnország egy fegyveres konfliktus esetén továbbra is harcképes maradjon? Hát úgy, hogy a társadalom minden erőforrását a védelem szolgálatába kell állítani.

A hidegháború végével azonban a világ megváltozott, talán felesleges is mélyebben magyarázni, hogyan, a döntéshozók egyre inkább azt látták, hogy a társadalmakat fenyegető veszélyek jelentős része már nem katonai természetű. A stratégiai gondolkodásban fokozatosan kialakult az a felismerés, hogy a biztonságot már nem lehet kizárólag a katonai dimenzióban értelmezni. Ez a gondolat egyébként világszerte megszületett a biztonságpolitikával foglalkozók körében, a finnek viszont záros határidőn belül ehhez alakították a teljes védelmi rendszerüket. A legfontosabb kérdés többé nem az volt, hogy Finnország képes-e megvívni egy háborút, hanem az, hogy képes-e működőképes maradni bármilyen válsághelyzetben. Az új megközelítés nem egy az egyben átvette a totális védelem modelljét, hanem inkább kibővítette azt. Nem egy külön intézmény vagy új bürokratikus rendszert hoztak létre, hanem a már meglévő szereplők együttműködését új alapokra helyezték, így az állam, az önkormányzatok, a vállalatok, a civil szervezetek és az állampolgárok egyetlen közös, átfogó biztonsági rendszer részeivé váltak, amelyben a hatóságok, az üzleti szféra, a civil társadalom, és az állampolgárok közösen biztosítják a társadalom létfontosságú funkcióinak fennmaradását minden körülmények között, ezzel a finn hangsúly az EU-ban az elmúlt években extra szexivé váló kifejezésre, az ellenállóképességre (resilience) került, durván húsz évvel azelőtt, hogy az uniós dokumentumok kulcsszavává vált volna.

Létjogosultsága kapcsán érdemes megjegyezni, hogy mindazok a felvetések, amelyek az átfogó biztonság modelljét megalapozták, végül előbb-utóbb mind megvalósultak:

• A kritikus infrastruktúrát (kiber)támadások érhetik: kábelátvágásokól vasútrongáláson át, Észtország internetről való 2007-es lekapcsolásáig erre ízlés szerint változatos példákat találunk.
• A globális ellátási láncok megszakadhatnak: voltak velük súlyos gondok akár a covid idején, akár a Hormuzi-szoros kiszámítatatlan lezárása alatt.
• Járványok béníthatják meg az állam működését: covid, korábban SARS, vagy sertésinfluenza, igaz, utóbbi kettő nem érintette drámai mértékben Finnországot.
• A migráció politikai nyomásgyakorlás eszközévé válhat: az oroszok fegyverként használták a finnek ellen 2015-2016 telén, majd újra rápróbáltak 2023 novemberében.
• Az információs műveletek és dezinformációs kampányok pedig anélkül gyengíthetik egy ország ellenállóképességét, hogy egyetlen lövés eldördülne, ezt 16 év orbánizmus után talán nem is kell külön magyarázni.

Kitől kéne megvédeni Finnországot?

A kérdés költői, mindenki tippelhet egyet. Finnország északi része – akármennyire is ritkán lakott – stratégiailag kiemelt fontosságú Oroszország számára. Szélesebb hozzáférést biztosítana Moszkva számára a sarkvidékhez (erről itt írtunk bővebben), amire a murmanszki térségben található nukleáris bázisai miatt „szükség van”, legalábbis orosz értelmezés szerint, valamint az Északi-tengerhez, ez utóbbi tágabban az atlanti térséghez való hozzáférést is jelentené, ami hajózási, kereskedelmi és katonai szempontból is kézzelfogható előnyöket hordozna magával.

Folytatva az északi Lappföld orosz ellenőrzés alá hajtásának szigorúan elméleti forgatókönyvét, a finn védelmi tervezéssel foglalkozó szakemberek azzal számolnak, hogy valamilyen „csapás” Helsinki ellen is irányulna, hogy ezzel lekössék a haderő nagy részét, hiszen nem engedhetné meg magának a finn vezetés, hogy ne védje az ország déli részét, ahol egyébként a lakosság nagy része él.

Élet a törésvonalak fölött

Az átfogó védelem modelljének működőképességéhez hozzájárul az is, hogy a kül- és biztonságpolitika a finnországi pártpolitikai versengésből szinte teljesen eltűnt, ezen a téren a pártokat általában erős konszenzuskeresés jellemzi, hiszen – ahogy az egyik meginterjúvolt szakértőnk fogalmaz – „ez a nemzeti túlélésről szól”.

Parlamenti szinten zökkenőmentesen sikerült egyetértésre jutni combosabb védelmi kiadásokról is, például, hogy körülbelül tízmilliárd (!) euróért a legmodernebb F-35-ös vadászgépeket szerezze be az ország, vagy új korvetteket építsenek, de a titkosszolgálati törvény módosítását is a széles körű konszenzus jellemezte. A jövő évi parlamenti választásokhoz közeledve mindenki azt hangsúlyozza, fontos, hogy ez így is maradjon. A védelmi tervezés mindenesetre egy parlamenti ciklusnál hosszabb távra terjed ki, a védelmi szektor már leadta a költségvetési igényeit az elkövetkező évekre, ők szeretnék, ha a NATO által előírt „új kötelezőnél”, a 3.5 százaléknál is többet költenének.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a finn társadalomban ne lennének törésvonalak, de talán ezek nem olyan mélyek, mint más európai országokban – erről már Johannes Koskinnen szociáldemokrata képviselő, a finn parlament Külügyi Bizottságának az elnöke mesél az irodájában. Beszéltünk az Európa-szerte egyre elterjedtebbé váló orosz hibrid beavatkozásokról is, amelyek Finnországot sem kerülik el. De talán ők kicsit védettebbnek tartják magukat ezzel szemben. Koskinnen képviselő szerint ebben a finn nyelv egyediségének is szerepe van: viszonylag könnyű felismerni, ha valaki úgy akar finnül kommunikálni, hogy valójában nem beszéli a nyelvet, és például AI-val próbálkozik.

„Mindezzel együtt próbáljuk elérni, hogy az emberek a lehető legrészletesebb tájékoztatást kapják a politikáról, a nemzetközi ügyekről, az ország működéséről, így nehezebb őket kívülről negatív irányba befolyásolni.”

Bízni az intézményekben, bízni a hazában

Mindez összefügg a bizalom és az átláthatóság kérdésével, ami bár az elmúlt évek gazdasági nehézségei következtében valamelyest csökkent, az európai átlagot még mindig veri. „Talán ez az északi országokban hasonlóan működik. Viszonylag kis országok vagyunk, pár milliós lakossággal, így egyszerűbb a társadalmi kohéziót fenntartani. Persze ehhez hozzájárul, hogy a demokratikus intézményeink összességében jól működnek, az igazságszolgáltatásba és a jogállamba vetett hit magas. A kormányzat pedig átlátható, a hivatalos dokumentumok elérhetők a lakosság számára. Senkiben nincs az az érzés, hogy valamit titkolnak előle, így könnyebb bízni is.”

Mindezzel az is jár, hogy nemcsak az állami intézményekbe, kiemelten a fegyveres testületekbe (Finnországban ez 90 százalék), hanem a kötelező sorkatonaságba vetett bizalom is folyamatosan magas maradt, ellentétben például Magyarországgal, ahol a sorkatonaság inkább traumabonding forrása maradt generációk számára, mint pozitív élmény. Ennek az okairól is beszélgettünk Koskinnen képviselővel:

„Azt mondanám, hogy a sorkatonaság folyamatos népszerűségében mindenképp szerepet játszik az a bizonyos Nagy Szomszédunk. De persze az is, hogy időközben modernizáltuk a sorkatonai szolgálatot, rövidült a szolgálatteljesítés ideje, megváltoztak a feladatok, igyekszünk úgy szervezni, hogy a fiataloknak egyszerre legyen érdekes, és a jó értelemben vett kihívást keltő.”

A nőknek egyelőre nem kötelező a sorkatonai szolgálat, de egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy ez változni fog. Egyes pártok programjaiban már elkezdtek megjelenni arra vonatkozó javaslatok, hogy nők és férfiak egyenlően vegyék ki a részüket belőle, de Koskinnen szerint ez a döntés nem a közeljövőben, inkább a következő 10-15 évben változhat meg.

Finnországot annak is meg kell védeni, aki nem itt született, de ezt választotta a hazájának

Finnország – különösen a sűrűbben lakott déli része – az elmúlt évtizedekben megváltozott, multikulturális lett. És ez a biztonsági modell terén is új típusú kihívásokat hozott magával: ha válság van, mindenkit el kell érni. Mindenkinek azt kell érezni, hogy ezt az országot, és ezt az életstílust érdemes megvédeni. Bármi áron.

„Javulnunk kell abban, hogy a bevándorló közösségeket, legyenek akár első, akár második generációs közösségek, be tudjuk úgy fogadni magunk közé, hogy ha bármi történik, ők is meg akarják védeni Finnországot. Akkor is, ha az ő felmenőiknek nincsenek olyan személyes tapasztalataik, mint amiket a mi nagyszüleink szereztek például a téli háborúban. Azoknak is azt kell érezni, hogy megéri megvédeni Finnországot, akik nem itt születtek, de ezt választották az otthonuknak.” – mondja az egyik, önmagát egyébként jobbközép beállítottságú szakértő háttérbeszélgetésünkön. – „Természetes, hogy különböznek a politikai nézeteink, akár a bevándorlást illetően is. De azt mindenkinek tudnia kell, hogy a megosztott társadalom gyenge.”

Persze akármilyen mesésen hangzik, a finn modellt nem lehet csak úgy exportálni, ennek okai a fentiekben keresendők. Ha még az átfogó biztonság modelljének pénzügyi és törvényi alapjait varázsütésre meg is lehetne teremteni, akkor is ott marad a bizalom kérdése, ami Finnországban évtizedeken keresztül nagyon magas szinten maradt, és a megosztott társadalmak gyengesége, amire nincsen rövid távú gyógyír.

Érdemes az átfogó biztonság modelljének néhány kulcselemét összegyűjteni.

Védelmi kurzusok

Nem sokkal a második világháború után elkezdődtek a mai napig évente több alkalommal megrendezett nemzeti védelmi tanfolyamok, ahol a politikától a magánszektoron át akár az egyházig az élet különböző területein vezető pozíciót betöltőknek három hetes kurzusokat tart a Finn Nemzetvédelmi Akadémia, ahol megtanulják, hogyan épül fel Finnország védelmi rendszere, kinek mi a feladata, az aktuális fenyegetettségértékelésről tájékoztatást kapnak a haderőtől, aztán pedig mini-hadijátékokon szimulálnak különböző forgatókönyvű válságokat, ahol együtt kell végiggondolniuk, az adott helyzetben mi lenne a legjobb megoldás. Majd ezeket az ismereteket néhány évente felfrissítik.

Mivel már vagy hatvan éve ez a rendszer működik, az „elit” újabb és újabb generációi számára válik nem csak nagy vonalakban érthetővé, hanem kézzelfogható tudássá. A tudás mellett pedig a megkérdezett szakértők még egy fontos szempontra hívják fel a figyelmet: a kurzusokon való részvétel kapcsolatokat, és a kapcsolatokkal együtt bizalmat is épít, ami hozzájárul a mentális ellenállóképesség fokozásához. Persze ez a tanfolyam az „átlag” finn számára nem elérhető, de jó eséllyel valaki mindenkinek a tágabb környezetében részt vett rajta, a társadalom szélesebb rétegei pedig az alapokkal a sorkatonaság során megismerkedtek, 20 százalékuk pedig önkéntes tartalékos.

Önkéntesből annyi van, mint égen a csillag

Az öt és fél milliós Finnország hivatásos hadserege húszezer fős, arányaiban ez is nagyobb, mint a magyar (2024-es parlamenti adatok szerint a Magyar Honvédség katonai létszáma 20.900 fő), de ami még látványosabb különbség, az az önkéntesek száma: míg itthon 17 ezer körül mozog az önkéntes tartalékosok száma, a finneknél ez meghaladja a kilencszázezret, azaz az ország lakosságának 20 százalékát.

Nemcsak önkéntesből van rengeteg, hanem az ő útjukat egyengető szövetségből is, mi a legnagyobb vezetőjével, Minna Nenonennel interjúztunk. A Finn Önkéntes Tartalékosok Szövetségének (Finnish Reservists Association) 51 ezer tagja van országszerte. Ők is különböző programokat szerveznek a tagjaiknak, de a tevékenységük legnagyobb részét a lőgyakorlatok teszik ki, a tavalyi évben csak az ő tagjaik 4.7 millió lőszert lőttek el – mindannyian saját szabadidejükben, saját költségükön, meséli az igazgató.

Előző nap mi is megnéztünk egy munka utáni lőgyakorlatot Keralában. A külvárosi lőtéren aznap este épp négyen lőttek, mindannyian szabadidejükben, saját elhatározásukból, saját költségükön. Antti, a sajátos cserkészvezető kisugárzású lőtérvezető elmondta, tavaly ő 688 lövészetet vezényelt le, gyakorlatilag minden nap munka után ezzel foglalkozik. Már most látszik, hogy idén sokkal többet lőnek: több alkalommal, több fegyverrel, több lőszerrel, több jelentkezővel. Nem kell sokáig magyaráznia, mire megértjük, hogy a lövészethez láthatóan vonzódó Antti számára a gyakorlás a minden: filozófiája szerint 1 óra lövészet a felkészültségben 1 százalékot jelent.

A gyakorlatozók egyike, a 41 éves Timo heti két-három alkalommal jár le lőni munka után. Sorkatonai szolgálatát már rég elvégezte, de háború esetén őt nem hívnák be szolgálni, mert kritikus infrastruktúrában, egy olajfinomítóban dolgozik. Gyakorolni viszont kell, ráadásul mostanra lettek olyan idősek a gyerekei, hogy munka után nem kell őket folyamatosan felügyelni, így lőni jár. Két évig kell rendszeresen lövészetre járni, mire az első fegyvertartási engedélyt megkapják, meséli, miközben a precízen vezetett lőtéri naplócskáját lapozgatjuk.

Az említett kilencszázezer önkéntesbőlből körülbelül 280 ezret vonnának be a fegyveres erőkbe azonnal valamilyen konfliktus esetén, a hadsereg is az ő képzésükkel foglalkozik a legtöbbet, de mindenki másnak megvan a lehetősége képezni vagy szinten tartani magát.

A honvédelem nem azt jelenti, hogy tudsz lőni

És bár rengeteget lőnek az önkéntes tartalékosok, nem csak ez a fontos, hiszen Ukrajnától Gázán át egészen Iránig egyértelművé vált, hogy nemzetközi jog ide vagy oda, a civilek igenis célpontokká válnak a fegyveres konfliktusokban: általános polgári védelmi készségektől kezdve az elsősegélynyújtásig olyan egyszerű, de 2026-ban már nem magától értetődő dolgokkal is egyre többet foglalkoznak, mint például hogyan lehet hosszabb ideig túlélni áram vagy vezetékes víz nélkül, vagy hogyan kell vizet tisztítani. Sőt, a hadsereg azt is kérte a finn önkéntes szervezetektől, hogy a tagjaikkal próbáljanak nagyobb hangsúlyt fektetni az általános fizikai állapotuk javítására. „Ha kitör bármilyen válság, az elkerülhetetlenül befolyásolja a mentális állapotát is az embernek. Ha fitt a lakosság, talán kevésbé, nem véletlenül mondják, hogy ép testben ép lélek” – mondja az önkéntes szervezet vezetője.

Ezzel párhuzamosan viszont az elmúlt évek harctéri tapasztalataival is tartani kell a lépést, így drónkezelésre már az önkéntes tartalékosokat is tanítják, Tampere mellett külön gyakorlóteret használnak erre. És attól tanulnak, akik jelenleg a legjobbak egyben: az ukránoktól. „Duplán szerencsések vagyunk. Egyrészt azért, hogy nem eddig nem kellett ezeket éles helyzetben használnunk, másrészt azért, mert az ukránok hajlandóak átadni a tapasztalataikat.”

De vajon kell-e élesben kipróbálni mindezt, vagy szerencsések és „csak a fióknak gyakorolnak”?

„Sosem tudhatjuk. De ismerjük a szomszédunkat. Nem akarok felesleges pánikot kelteni, de úgy gondolom, hogy Európában belátható időn belül használni fogjuk ezeket a készségeket.”

Fredsskadad, a béke ára

Hiába az önkéntesek óriási száma, a békeosztalék kényelmes évei alatt – a többi európai országhoz hasonlóan – a finnek is alacsonyan tartották a védelmi kiadásokat, és a hivatásos tisztek száma is csökkent, sok karriertiszt hiányzik a rendszerből. Ennek pedig most fizetik meg az árát, szakértők szerint példálul jóval több olyan, mostanra a ranglétrán magasabbra jutott tisztnek kellene lennie a finn haderőben, akiknek van annyi tapasztalat a hátuk mögött, hogy nemzetközi együttműködésekbe – például a NATO-ba – tudják őket delegálni.

Minden felkészülés ellenére több védelmi szakértő úgy gondolja, hogy a svéd „fredsskadad” (magyarra nagyjából úgy fordítható, hogy a béke által elkényelmesedett) kifejezés a finnek esetében is alkalmazható lenne, lehet, hogy a honvédelmi alapismeretek szélesebb körűek, mint Európa többi országában, de a készenléttől társadalmi szinten Finnország is távol van. Viszont érezhetően sokat tesz azért, hogy ez ne legyen így.

A Krím elfoglalása Finnországban is beindított egy olyan törvénykezési hullámot, ami a fegyveres szerveknek, titkosszolgálatoknak, polgári védelemnek rugalmasabb reagálási lehetőségeket biztosított. Ahogy említettük, ezeket széleskörű parlamenti konszenzussal tudták elfogadni. Nem csak a melyik fegyveres testület mit tehet és mit nem tehet típusú kérdésekre kell gondolni, hanem tágabb keretek közt arra is, hogy ha például egy NATO-n belüli egyet nem értés miatt a szövetségesek nem jutnának konszenzusra, néhány hasonlóan gondolkodó országgal tudják kölcsönösen használni egymás reptereit. A skandináv államok közt már létezik ilyen megállapodás, de ennek a jogi kereteit is meg kell teremteni. (A NATO-n belüli totojázás feltételezése egyáltalán nem holmi ruszofób finn paranoia, egészen sok hadijáték jut hasonló következtetésre, egyről mi is írtunk.) Ezek a skandináv megállapodások pedig befolyásolják a finn védelmi tervezést is: mivel a finnek stratégiai mélysége megnövekszik azzal, hogy ha bármi történik, a svéd és norvég reptereket is használhatják, nem kell a legértékesebb eszközeiket az orosz határ közelében tárolniuk, hátrébb is lehet őket telepíteni. Egyszerűbben fogalmazva lehetővé teszik számukra, hogy akár a finn határok közül kizoomolva, nagyobb képet nézve tudjanak tervezni.A védelmi tervezésnél egyszerre kell figyelembe venni a finn képességek fejlődését, azt, hogy Finnország hogyan tekint saját szerepére a NATO-csatlakozással megerősített szövetségi rendszerén belül, és hogy ezt a szövetségi rendszert az Egyesült Államok egyre kevésbé kiszámítható jelenléte hogyan befolyásolja. Mindezt pedig az ország helyzetéből adódóan igazítani kell ahhoz is, hogy Oroszország milyen fejlesztéseket hajthat végre a következő években.

Senki nem feledi, ki van a szomszédban

„Annyi, de annyi háborúnk volt már az oroszok ellen. Ismerjük a szomszédunkat, tudjuk, hogy milyen. És tudjuk azt is, hogy Finnország történelme során soha nem támadott meg senkit. Jelenleg is 85 százalék fölött van azoknak az aránya, akik támadás esetén hajlandóak lennének fegyverrel védeni az országot, akkor is, ha nem tudni előre a háború kimenetelét. Ehhez szerintem hozzájárul az is, hogy mi sosem töröltük el a sorkatonaságot, ellentétben annyi más európai országgal. Aki egyszer bevonult, abban ez az érzés valahogy tovább él, és kész megvédeni a hazát.”

– mondta a 444-nek Minna Neronnen, az önkéntesszövetség igazgatója. És bár a finnek honvédelemmel kapcsolatos gondolkodásmódja, az ország katonai és polgári védelmének megszervezése a második világháború óta nagyjából azonos elveken nyugszik, a Krím 2014-es elcsatolása, majd a teljes körű invázió megindítása 2022 februárjában azért változtatott a közhangulaton:

„Emlékszem, Oroszország csütörtökön támadta meg Ukrajnát. A következő hét elején csak az én szövetségemhez 4500-an csatlakoztak, és ott van még az összes többi másik szövetség, akik előtt szintén sorban álltak az emberek.”

– meséli az önkéntes szervezet vezetője. Lövészetvezető kollegája, Antti a Krím elfoglalása után vonult be, hozzá tökéletesen illő, elsőre némiképp extrémnek tűnő módon: eladta a három vitorlását, és az árából fegyvereket vett, így csatlakozott az önkéntes tartalékosokhoz, azóta lövészetvezetőként mindennap gyakorol, mindenféle fegyverrel, mindenféle körülmények között. Pár perccel később már kedvenc versenyéről, a Finnish Brutalityről beszél, miközben Helsinki külvárosában autókázunk.

1340 kilométernyi védelem

A mintegy 1340 kilométer hosszú finn-orosz határ 2023 áprilisa óta a NATO és Oroszország közti határrá vált. Könnyű automatikusan azt gondolni, hogy Finnország az ukrajnai invázió után azonnal lezárta a keleti határát, valójában azonban erre csak 2023 végén került sor, amikor Helsinki azzal vádolta Moszkvát, hogy 2016 után ismét a migrációt használja politikai nyomásgyakorlásra. Akkor a finn kormány egymás után zárta be a kilenc keleti határátkelőhelyet, amelyek azóta is zárva tartanak.

A döntés érzékenyen érintette az ország északi részén a ritkán lakott Lappföldet, ahol a két helyi átkelőhely évtizedeken át családokat, vállalkozásokat és közösségeket kötött össze, többen pedig tankolni jártak át Oroszországba, hiába, ott sem mindegy, mennyibe kerül az üzemanyag.

A finn határőrség, a Rajavartiolaitos, összesen hat kerületre oszlik. Ezek közül négy a keleti határ ellenőrzéséért felelős, mi utunk során a 380 kilométernyi sávot felügyelő lappföldi körzethez tartozó sallai határőröket látogattuk meg, Helsinkitől 868 kilométerre. Salla Lappföld legnagyobb határátkelője volt, 2013-ban 250 ezren keltek át rajta. Később ez a szám csökkent, ebben a covid-járványnak is jelentős szerepe volt, 2022-ben pedig már csak 9000-en keltek át rajta. A határátkelő 2023-as lezárása óta ez a szám gyakorlatilag nulla, és korábban nem ismert nyugalom ereszkedett a határőrök munkájára. A szakértők szerint a határzár végső soron eredményes volt, stabilizálta a helyzetet a keleti határon. Valószínűnek tartják azonban, hogy a szervezetten elősegített illegális migráció újraindulna, ha ismét megnyitnák az átkelőket, legalábbis a példák ezt mutatják. Amikor rövid időre két déli átkelőt újranyitottak, az első reggelen 29 ember érkezett illegálisan Finnországba, ezért azokat hamarosan ismét bezárták, azóta teljes a csend.

Bár a NATO-csatlakozás kétségtelenül változtatott Finnország pozícióján, a keleti határ menti feladatok változatlanok maradtak, de a fő fókusz a kerítés megfigyelésére és a járőrözésre került. Ezen a szakaszon már elkészült a kamerák és szenzorok sokaságával felszerelt határkerítés, amelyet 200 kilométer hosszan húznak fel. A megerősített kapuval lezárt részre a határőrökkel együtt mehetünk csak be, csak egy kósza rénszarvassal találkozunk az úton. Tökéletes csendben, szikrázó napsütésben bámulunk át Oroszországba. A maga módján egészen szórakoztató, hogy az „Üdvözlünk Oroszországban!” SMS-t a MegaFon nevű szolgáltató küldi a telefonomra.

A több méter magas kerítést kamerák, szenzorok, technikai megfigyelőrendszerek egészítik ki, mellette új járőrút épül. A kerítés túloldalán Oroszország, azt kérik, oda ne fotózzunk nagyon át, de az orosz határőrbódék szemmel is láthatók. „Ezen a szakaszon a kerítés elsősorban az illegális migráció ellen véd, nem katonai célokat szolgál” – hangsúlyozza Jouni Lahtinen alezredes, a lappföldi körzet parancsnokhelyettese.

A két migrációs krízist leszámítva ez mindig is nyugodt környék volt, az itt élők hozzá vannak szokva az oroszokhoz, persze Ukrajna megtámadása itt is sokakban fájdalmas történelmi emlékeket hozott a felszínre, gyakorlatilag mindenkinek van olyan felmenője, aki az oroszok ellen harcolt, mesélik a határőrök, miközben a kerítést nézegetjük. Korábban sok orosz turista jött át Kelet-Lappföldre is, a két ország közt milliós határátkelések voltak. Most ez más, a határ addig zárva marad, amíg a kormány másként nem dönt.

Az általános európai fenyegetettségérzet növekedése nem hozta magával a határőrség létszámának emelkedését, továbbra is körülbelül 3000 határőr védi a finn szárazföldi és tengeri határokat. „Ennyi elég manapság is, egyrészt azért, mert a többi hatósággal nagyon jól tudunk együttműködni, másrészt azért, mert hatékony technológiai képességeink vannak nagy területek járőrözésére. Itt, Lappföldön a természetes határok és a terep is segít minket: rurális terület óriási erdőségekkel, kevés úttal, kevés településsel és kevés itt élővel, a mozgást viszonylag könnyű szemmel tartani. Az egyre fejlettebb eszközeinknek és a folyamatos gyakorlatozásnak köszönhetően járőreink pedig mozgékonyabbak lettek, gyorsabban jutnak el messzebbre, és szükség esetén tovább tudnak ott maradni. A kutyás egységek is megmaradtak, őket semmilyen fejlett technológiával nem tudjuk kiváltani.”

Az extrém időjárási körülmények a maguk módján szintén segítik a határőrök munkáját: a hónapokig olvadni nem akaró óriási hóban gyakorlatilag lehetetlenség nyomok nélkül közlekedni, a határőrség hószánjai viszont akadálytalanul suhannak.

A NATO-tagság ugyanakkor új dimenziót adott a térségnek. A finn határőrök szerint az Északi-sarkvidék növekvő stratégiai jelentősége miatt Lappföldön látványosan megnőtt a katonai aktivitás, gyakoribbak lettek a hadgyakorlatok és a védelmi együttműködések keretein belül már nemcsak a skandináv országok, hanem a NATO katonái is járnak erre. Ottjártunkkor is épp NATO-hadgyakorlat volt, akkor a Ramstein Flag 2026 keretében röpködtek a vadászgépek a fejünk felett, míg mi a Mikulással fotózkodtunk (de ez majd egy másik cikk témája lesz).

És bár ezen a vidéken egyébként mindig kiegyensúlyozott volt a kapcsolatuk az orosz kollégákkal, ez mára megromlott. A hatvanas évek óta érvényben lévő határegyezmény alapján mindkét félnek kötelessége volt megakadályozni az illegális határátlépéseket a saját oldalán, ám a finnek szerint Oroszország ezt a kötelezettségét megszegte a 2023-as migrációs hullám idején. A kapcsolatok nem szakadtak meg teljesen, de jelentősen visszaszorultak. „Még most is rendszeres kapcsolatban vagyunk, de az egyeztetések ritkábbak lettek. Kizárólag a közös határ biztonságát érintő kérdésekről beszélünk. Persze ezek nem mindig kemény katonai dolgok, van, amikor elveszett túrázók miatt egyeztetünk, vagy átkóborolt rénszarvasok hazaútját kell megszervezni.” – mondják, de „Oroszország az Oroszország. Itt békében élünk egymás mellett, most már a kerítés két oldalán, de ismerjük a történelmünket.” Ez az egyik oka annak is, hogy a finnek tovább fejlesztik a határvédelmi rendszereiket, és folyamatosan dolgoznak a különböző vészhelyzeti forgatókönyveken, hiába csendesebb ma a keleti határ, mint néhány éve.Senki nem felejti, melyik ország van a szomszédban, de ezzel együtt kell élni. És együtt kell élni a jövőben is, ahogy a finn parlament külügyi bizottságának elnöke fogalmazott:

„Ha majd egyszer vége a háborúnak, meg kell próbálnunk újra normális kapcsolatokat kialakítanunk Oroszországgal, mégiscsak a szomszédunk. Ehhez viszont alapvető változásokra van szükség az orosz vezetésben.”

Forrás