Hiába Költött Az Előző Kormányzat Milliárdokat A Szegénység Felszámolására, A Helyzet Csak Súlyosbodott

2019-ben az Orbán-kormány gyakorlatilag különböző egyházi és egyházközeli szervezetekre, köztük elsősorban a Magyar Máltai Szeretetszolgálatra bízta az országban élő szegények felzárkóztatásának ügyét. Az utóbbi szervezet vezetésével indult el a Felzárkózó Települések program, a FETE, ami Magyarország 300 legszegényebb településén igyekezett javítani a helyzeten. Az érintett falvakban úgynevezett Jelenlét Pontokat (házakat) alakítottak ki, ahol néhány, ideális esetben az adott településen lakó fizetett szociális munkás igyekezett különböző eszközökkel, szolgáltatásokkal segíteni a helyiek helyzetén.

Alapvetően három fontos kérdés merül fel a több tízmilliárd forintból megvalósított program kapcsán: kiszervezheti-e az állam a szociális feladatait; szociális munkát vagy vidékfejlesztést valósít-e meg a program, és mennyire volt alárendelve a cél a politikai hasznosságnak.

Múlt pénteken az Autonómia Alapítványnak sikerült összehoznia azt az értékelő konferenciát, amely alapvetően az első kérdést feszegette, de érintette a másik kettőt is. A Merre tovább, FETE? című rendezvény a programot belülről és kívülről ismerő szakértőket és a program végrehajtóit szólította meg. A végső kép vegyes: a legtöbben elismerik, hogy a FETE-re vagy legalább is egy FETE-szerű programra szükség van, de azt kivétel nélkül mindenki fontosnak tartja, hogy ez csak egy valódi, modernizációs feladatait ellátni képes állam mellett működhet.

Nun András, az Autonómia Alapítvány vezetője, a konferencia fő szervezője augusztus 29-én közzétett Facebook-posztjában így értékelte a napot:

„A konferencia egyik legfőbb tanulsága számomra Szendrák Dóra meglátása, miszerint a FETE egyik karakterológiai jellemzője a partnerség és a részvételi demokrácia teljes hiánya, a program teljes mértékben felülről lefelé építkezik. A fókuszban lévő, mélyszegénységben élők, a roma közösségek és helyi önszerveződések nem aktív alakítói vagy partnerei a döntéshozatalnak, hanem csupán passzív »ellátottak« és »pályázati indikátorok«. Vagyis kínzó a kérdés: Hogyan lehet meghaladni a paternalista, kizárólag segítői logikára épülő megközelítést? Miként válhatnak a helyi roma közösségek a programok kedvezményezettjeiből azok alakítóivá, döntéshozóivá és megvalósítóivá? Miközben évek óta mondtuk, hogy egy ilyen program egyik eredménymutatója kellene legyen az, hogy azokon a településeken, ahol működik, a helyben élők, romák önszerveződő közösségei erőre kapnak, megszervezik magukat, felelősséget vállalnak és lehetőséget kapnak az intézményesülésre, aktívan dolgoznak a közösség érdekében. Lehetséges-e az esélyteremtés, az emberi méltóságot és büszkeséget is adó autonómia megszerzésének segítése szegény közösségekben olyan szereplők közreműködésével, amelyek működésében még csírájukban sem tartalmazzák az egyeztetést, az egyenlő partneri hozzáállást, a párbeszédet, a demokratikus vitát?”