A Koreai-félsziget történetét a legtöbben a hidegháborús szembenállás történeteként ismerik. A két Korea évtizedeken át hivatalosan egymás megsemmisítésére készült: a demilitarizált övezet mögött milliós hadseregek álltak, a propaganda mindkét oldalon démonizálta a másikat, és időről időre valódi terrorcselekmények, fegyveres incidensek és diplomáciai válságok rázták meg a térséget. A nyolcvanas és kilencvenes években azonban a felszín alatt egy másik Korea is létezett. Egy olyan világ, ahol dél-koreai diktátorok titokban észak-koreai diplomatákkal tárgyaltak, ahol fedett ügynökök üzletembernek álcázva épültek be Phenjan elitjébe, és ahol nagyvállalatok százmillió dollárokat utaltak át a hivatalosan „ellenséges” rezsimnek. A Koreai-félsziget története ebben az időszakban nem csupán a nyílt konfliktusról szólt, hanem egy rejtett diplomáciai és gazdasági hálózatról is, amelyet a nyilvánosság hosszú ideig alig ismert.

A titkos telefonvonal Szöul és Phenjan között

1985-ben közvetlen, titkosított telefonvonal kötötte össze Szöult és Phenjant. A vonal egyik végén Pak Cshol On, a dél-koreai elnöki hivatal befolyásos tisztviselője ült, a másikon Han Si He észak-koreai diplomata. Kettejük kapcsolata a következő években a félsziget egyik legfontosabb informális diplomáciai csatornájává vált. A későbbi vallomások szerint Pak és Han 1985 és 1991 között összesen 42 alkalommal találkozott titokban. Nemcsak Panmindzsonban, hanem Szingapúrban, Csedzsu-szigeten, sőt olykor magában Szöulban és Phenjanban is. A tárgyalások létezéséről sokszor még saját külügyi apparátusaik sem tudtak teljes részletességgel. Mindez különösen paradoxnak tűnt annak fényében, hogy Dél-Koreát ekkor még katonai diktatúra irányította. Cson Du Hvan rendszere legitimitását az antikommunizmusra építette, miközben a háttérben már pragmatikus együttműködés kezdett kialakulni a két állam között. A dél-koreai vezetés fokozatosan felismerte, hogy a folyamatos katonai feszültség közepette szükség van olyan kommunikációs csatornákra, amelyek válsághelyzetben a hivatalos diplomácia megkerülésével is működhetnek. A hidegháborús logika mögött tehát lassan megjelent a túlélés pragmatikus politikája.

Az árvíz, amely megváltoztatta a kapcsolatokat

Az első komoly áttörést egy váratlan humanitárius gesztus hozta. 1984-ben súlyos áradások pusztítottak Dél-Koreában, Phenjan pedig segítséget ajánlott fel Szöulnak. Korábban egy ilyen ajánlatot propagandafogásként automatikusan visszautasítottak volna, a dél-koreai vezetés azonban most elfogadta az északi élelmiszer- és textilszállítmányokat. A döntés szimbolikus jelentőségű volt. A két állam hivatalosan továbbra is ellenségként tekintett egymásra, mégis kialakult egy minimális együttműködés. Ez később megnyitotta az utat a titkos diplomácia intézményesülése előtt. 1985 szeptemberében Ho Dam korábbi észak-koreai külügyminiszter titokban Szöulba látogatott, ahol személyesen találkozott Cson Du Hvannal. A tárgyalások egyik legérzékenyebb témája az 1983-as ranguni merénylet volt, amelyben észak-koreai ügynökök dél-koreai vezetők ellen követtek el támadást. Ho Dam tagadta Phenjan felelősségét, noha a dél-koreai hírszerzés tisztában volt az igazsággal. Szöul mégsem konfrontálódott nyíltan, mert fontosabbnak tartotta a kommunikációs csatornák fenntartását. A háttérben tehát egy sajátos, cinikus szimbiózis kezdett kialakulni: miközben a propaganda a teljes ellenségképre épült, a két állam elitje egyre inkább felismerte, hogy szükségük van egymásra.

A terror és a diplomácia kettős világa

A titkos tárgyalások ellenére a korszakot véres terrorcselekmények is jellemezték. Ezek közül a legismertebb az 1987-es KAL 858-as járat felrobbantása volt, amelyben 115 ember vesztette életét. A dél-koreai vizsgálatok szerint az akció mögött észak-koreai ügynökök álltak. Az egyik elkövetőt, Kim Hjon Hit közvetlenül a dél-koreai elnökválasztás előtt szállították Szöulba. A televíziós közvetítésekben megjelenő fiatal nő története sokkolta a közvéleményt, és erősítette a biztonságpolitikai félelmeket. A helyzet politikailag kedvezett a kormánypárti jelöltnek, Ro Te Vunak. Dél-Koreában később külön fogalom született az ilyen helyzetekre: Bukpung, vagyis Északi szél. A kifejezés arra a jelenségre utalt, amikor az északi fenyegetést belpolitikai célokra használták fel. A konzervatív politikai elit számára az északi veszély nemcsak nemzetbiztonsági kérdés volt, hanem politikai erőforrás is. Ez a kettősség végig meghatározta a korszakot. Miközben a diplomaták titokban tárgyaltak, a hírszerző szervek és a katonai apparátus továbbra is provokációkat és fedett műveleteket hajtott végre.

A Nordpolitik és a hidegháború vége

Ro Te Vu elnöksége alatt Dél-Korea új stratégiát hirdetett meg. Az úgynevezett „Nordpolitik” célja az volt, hogy Szöul kapcsolatot építsen a szocialista blokk országaival, különösen a Szovjetunióval és Kínával. A stratégia részben Nyugat-Németország „Ostpolitik” politikáját követte. A dél-koreai diplomácia sikeresnek bizonyult: 1990-ben normalizálták a kapcsolatokat Moszkvával, 1992-ben pedig Pekinggel is. Ez komoly stratégiai sokkot okozott Észak-Koreának, amely addig hagyományos szövetségeseire támaszkodott. A nyilvános diplomácia mögött azonban tovább működtek a titkos csatornák. A dél-koreai hírszerzés jelentős összegeket fordított északi tisztviselők megvesztegetésére és informális kapcsolatok fenntartására. Az 1991-es Alapegyezmény, amelyben a két Korea hivatalosan is elismerte egymás létezését, szintén részben ilyen háttéralkuk eredménye volt. Későbbi beszámolók szerint Szöul pénzügyi ígéreteket tett Phenjannak annak érdekében, hogy az ne akadályozza a két ország felvételét az ENSZ-be.

Éhínség és politikai játszmák

Az 1990-es évek közepére Észak-Korea történetének egyik legsúlyosabb válságába került. A szovjet támogatások megszűnése, az áradások és a gazdasági rendszer összeomlása miatt tömeges éhínség alakult ki. A Szenvedés menete során becslések szerint több százezer ember halt meg. Phenjan számára létfontosságúvá vált a külső segítség megszerzése. Szöul ezt egyszerre tekintette humanitárius kérdésnek és geopolitikai lehetőségnek. 1995-ben Dél-Korea 150 ezer tonna rizst ajánlott fel Északnak. A segítségnyújtás azonban rendkívül különös feltételek mellett zajlott. Phenjan ragaszkodott hozzá, hogy a zsákokon ne szerepeljen dél-koreai jelölés, nehogy a lakosság megtudja, honnan érkezett az élelmiszer. Későbbi jelentések szerint a szállítmány jelentős részét az észak-koreai hadsereg foglalta le. A dél-koreai ellenzék azzal vádolta Kim Jongszam kormányát, hogy a segélyt tudatosan választási célokra időzítette. A humanitárius politika és a belpolitikai haszonszerzés így ismét összefonódott.

A Fekete Vénusz fedőnevű ügynök

A korszak egyik legfilmszerűbb története a Fekete Vénusz fedőnevű hírszerzési művelet volt. Pak Cshe Szo dél-koreai hírszerző üzletembernek álcázva épült be az észak-koreai elitbe. A hivatalos történet szerint reklámfilmeket és üzleti projekteket akart szervezni Észak-Koreában, valójában azonban titkos információkat gyűjtött. Paknak végül sikerült személyesen találkoznia Kim Dzsong Illel is. A találkozóra rejtett lehallgató eszközzel érkezett, miközben a dél-koreai hírszerzés számára próbált információkat szerezni az északi vezetés működéséről. A történet tragikomikus fordulata az volt, hogy Pak idővel rájött, saját dél-koreai felettesei is titkos alkukat kötnek észak-koreai szereplőkkel. Állítása szerint a dél-koreai hírszerzés bizonyos körei megpróbálták felhasználni az északi kapcsolatokat a választási folyamatok manipulálására. Miután ezt jelentette, saját szervezete kezdte fenyegetésként kezelni. A Fekete Vénusz története jól mutatta, mennyire összemosódott hírszerzés, üzlet és politika a korszakban.

A Hyundai és a titkos pénzek

A dél-koreai nagyvállalatok, az úgynevezett csebolok szintén kulcsszerepet játszottak az interkoreai kapcsolatokban. Ezek a konglomerátumok nem pusztán gazdasági szereplők voltak, hanem gyakran a dél-koreai állam félhivatalos eszközeiként működtek. A Hyundai-csoport különösen aktív volt Észak-Koreában. Cshung Dzsu Jung alapító és fia, Cshung Mong Hun jelentős gazdasági projekteket indítottak a rezsimmel együttműködve, például a Gyémánt-hegységi turisztikai programot és a keszongi ipari övezet fejlesztését. A későbbi vizsgálatok szerint 2000-ben körülbelül 500 millió dollár került titokban Észak-Koreába közvetlenül az első interkoreai csúcstalálkozó előtt. Az ügy „Cash-for-Summit” néven vált ismertté. A pénz egy részét állítólag dél-koreai állami bankok közreműködésével juttatták el Phenjanba. A dél-koreai vezetés számára ezek a pénzügyi transzferek részben a béke árát jelentették. Kritikusai szerint azonban a rendszer ezzel hozzájárult az észak-koreai diktatúra fennmaradásához is.

A rejtett állam logikája

A nyolcvanas és kilencvenes évek interkoreai története azt mutatja, hogy a Koreai-félszigeten a nyilvános politika és a háttérben zajló alkuk világa gyakran teljesen eltért egymástól. A dél-koreai elit számára az északi fenyegetés egyszerre jelentett valódi biztonsági kockázatot és belpolitikai erőforrást. Észak-Korea pedig felismerte, hogy saját túlélése érdekében képes kihasználni a dél-koreai politika megosztottságát, a nagyvállalatok érdekeit és a hidegháborús félelmeket. A titkos diplomácia bizonyos értelemben segített elkerülni a nyílt háborút. Ugyanakkor hosszú távon hozzájárult ahhoz is, hogy a hírszerzés, a politika és az üzleti világ közötti határok elmosódjanak. A Koreai-félsziget története ezért nem csupán két egymással szemben álló állam története. Sokkal inkább egy olyan rejtett rendszeré, ahol a nyílt ideológiai konfliktus mögött titkos alkuk, informális kapcsolatok és kölcsönös függések alakították Kelet-Ázsia egyik legveszélyesebb geopolitikai térségét.

A szerző történész, a Kodolányi János Egyetem mesterszakos hallgatója. Kutatási területe a modern koreai történelem, különösen a dél-koreai demokratizáció és a társadalmi mozgalmak.

Felhasznált irodalom

• Armstrong, Charles K. 2005. „Inter-Korean Relations in Historical Perspective.” International Journal of Korean Unification Studies 14 (2): 1–20.

• Chu, Mijung. 2021. Republic of Korea Foreign Policies and United States Reactions: The Cases of the Two Nordpolitiks. Monterey, California: Naval Postgraduate School.

• Kim, Yongho. 1999. „Inconsistency or Flexibility? The Kim Young Sam Government’s North Korea Policy and Its Domestic Variants.” International Journal of Korean Unification Studies 8: 225–245.

• Moon, Kyungyon – Lee, Alex Soohoon. 2023. „South Korea’s Aid to North Korea from 1995 to 2016: Analysis Based on Humanitarian Diplomacy.” 국제관계연구 28(1).

• Wertz, Daniel. 2017. Inter-Korean Relations. Supporting Principled Engagement with North Korea.

• Woo, Seongji. 2009. „The Park Chung-hee Administration amid Inter-Korean Reconciliation in the Détente Period: Changes in the Threat Perception, Regime Characteristics, and the Distribution of Power.” Korea Journal (Summer 2009): 38–58.

Forrás