Az ausztráliai Nagy-korallzátony legdélibb pontján fekvő Lady Elliot-szigeten két világítótorony áll: az elsőt 1873-ban építették, 1995-ben pedig átvette a helyét egy újabb. A sziget látogatói azonban rendszeresen egy harmadikat is látnak, ugyanis a horizonton éjszakánként egy fantom-világítótorony fénysugarait vélik felfedezni. A jelenség annyira ismert, hogy még a sziget turistakalauza is megemlíti.

Világszerte ismert jelenségről van szó: az első ismert beszámolót róla 1937-ben, a franciaországi Bretagne partjairól közölték. Az illúzió úgy idézhető elő, hogy éjszaka legalább 70 méterre eltávolodunk a világítótoronytól a torony és a tenger közé, majd hátat fordítunk neki és a tengert nézzük. Ilyenkor a forgó fénysugár úgy tűnik, mintha előttünk, a horizontról érkezne, és ezen az sem változtat, ha tudjuk, hogy a fény valójában mögülünk jön.

A jelenséget a Melbourne-i Egyetem kutatói egy friss tanulmányban magyarázták meg. Egyikük az ausztrál szigetre utazott, hogy a helyszínen vizsgálja az illúziót, majd virtuális valóságban is újraalkották, és a laboratóriumi eredmények meglepően jól egyeztek a valós megfigyelésekkel. A kutatók szerint amit látunk, az az érzékszerveink jelzéseinek és az agyunk elvárásainak kombinációja. Éjszaka kevés a távolságra utaló támpont, ezért a látórendszer jobban támaszkodik a prekoncepciókra, és a fénysugár pontjait sokkal közelebbinek érzékeli, mint amilyenek valójában. A fénysugár távoli vége a valóságban nagyon messze van, és rendkívül gyorsan mozog, az agy azonban úgy értelmezi, mintha közelebb lenne és lassabban mozogna. Ha pedig a sugár távoli vége lassabbnak tűnik a közelinél, a legkézenfekvőbb értelmezés az, hogy a fényforrás valahol előttünk van.

A kutatók elmélete egy korábban nem ismert jóslatot is tett. A korábbi beszámolók szerint az illúzió 1-4 kilométeres távolságban jelentkezett, a modell szerint azonban már nagyjából 70 méter is elég hozzá – ezt a virtuális kísérlet és a szigeten tett saját megfigyeléseik is igazolták. A szerzők szerint a fantom-világítótorony jól mutatja, hogy az agy egyfajta előrejelző gépként működik, amely a korábbi tapasztalatokat és a beérkező adatokat ötvözve von le következtetéseket a környezetről. Ugyanez okozza a csillagászok által is ismert kráterillúziót, amikor egy kráterről készült felvétel dombnak látszik, mert az agyunk azt feltételezi, hogy a fény felülről érkezik. Ezek az elvárások általában segítenek pontosan értelmezni a környezetet.

Kapcsolódó cikkeink:

Forrás