Kezdjük a legkínzóbb kérdéssel: hogyan lehet az őszibarack őszi, ha egyszer nyári? Erre egy izgalmasabb, de nyelvészetileg sehol nem igazolt, illetve egy jóval prózaibb válasz is adódik. Az első szerint azért őszi, mert perzsa: ahogy a latin neve, a Prunus persica is mutatja, a gyümölcs perzsa eredetű, a régi magyar nyelvben pedig ezt jelentette az „öszi” előtag, ami aztán őszire módosult. Csinos magyarázat, csak kár, hogy nem igaz: már csak azért is valószínűtlen, hogy az lenne, mert magát az őszibarack szót bizonyítottan először Mikes Kelemen írta le, méghozzá 1750. szeptember 16-án, amikor a Törökországban termő gyümölcsöket ismertette.

Az már csak hab a tortán, hogy hiába nevezik perzsa szilvának, a szilvához még van köze a gyümölcsnek, a perzsákhoz viszont már annál kevesebb, ez ugyanis a sárgabarackkal együtt kínai eredetű. De akkor hogy jöttek ide a perzsák? És ha már itt tartunk, a kajszi (Prunus armeniaca) esetében az örmények (aminek a magyar neve, a kajszi, cserébe viszont török eredetű, arról nem is beszélve, hogy maga a barack pedig szláv, és hasonló módosulásokon ment keresztül a magyar nyelvben, mint a palack szavunk)?

A barack kilovagolt Perzsiából

Rapaics Raymund növénykutató szerint a fajnevek nem a származási, hanem a közvetítő országokra utalnak, és ezt támasztja alá az is, hogy hiába vette át szinte mindenki rosszul a rómaiaktól a növény nevét, az őszibarack hozzájuk valóban Perzsián keresztül érkezett. Ők a barackot „malum persicumnak”, perzsa almának nevezték, de ez nem sok mindent jelent: a rómaiak hajlamosak voltak minden ismeretlen gyümölcsöt lealmázni.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a jelek szerint több gyümölcs is érkezett hozzájuk Perzsiából, így azt is viszonylag nehéz kibogozni, hogy melyik szerző épp melyikre gondolt – ez számos félreértésre adhat okot. Mindenesetre úgy tűnik, hogy Kínában, a mai Csöcsiang tartomány területén már 6000 évvel ezelőtt is ismerték az őszibarackot, de hogy onnan hogy juthatott el először a görögökhöz, majd a rómaiakhoz, arról több történet is kering, és nem mindegyik feltétlenül megbízható. Látszólag a perzsa eredet mellett szólt az is, hogy Linné is ez alapján adott nevet a fajnak: Amygdolus persicónak nevezte (több névváltoztatás után végül August Johann Georg Batsch keresztelte át Prunus persicának a gyümölcsöt, azóta ennél is maradtunk).

Kínai, de görög

Mohácsy Mátyás, ifjabb Mohácsy Mátyás és Maliga Pál őszibarackügyi nagykönyvükben (Az őszibarack, harmadik, átdolgozott kiadás, 1967) már egyértelműen elutasítják a perzsa eredetről szóló elméleteket, történeti áttekintésükben viszont kénytelenek a történetírókra és a mezőgazdasági szakmunkákra támaszkodni. A görögöknél először Theoprasztosz ír róla időszámításunk előtt 332-ben, amikor ő maga is perzsa gyümölcsként hivatkozik rá, a rómaiaknál viszont Cato és Varro is mélyen hallgat róla, közülük először Plinius említi 79-ben. Vergilius nem sokkal korábban ír már róla, de Plinius szerint olyan gyümölcsről van szó, amit nem sokkal azelőtt hoztak Perzsiából, és csak nemrégiben kezdték termeszteni.

A helyzetet nem könnyíti meg a barack köré szőtt történetek sora sem. Egyesek szerint az őszibarackot Nagy Sándor hozta magával, a történet szerint megintcsak Perzsiából, de ennek ellentmondani látszik az, hogy a jelek szerint addig nem ismerték a gyümölcsöt, márpedig Perzsia azért nem volt a világ végén (ezért egyes kutatók azt feltételezik, hogy az indiai hadjárat során jutott hozzá a csemetékhez). Tény, hogy Indiában találtak baracktermesztésre utaló jeleket, ezek szerint ott időszámításunk előtt 1700-ban már ismerték a gyümölcsöt.

Plinius barackjai és a római luxus

Mohácsyék könyvében egy másik, Columella által lejegyzett történet is szerepel, eszerint az őszibarack Egyiptomon át jutott el Görögországba, mégpedig azért, mert a perzsák úgy hitték, hogy mérgező, és abban reménykedtek, hogy a fáraókat ilyen ravasz módszerrel sikerül majd megmérgezni. Joggal adódik a kérdés, hogy akkor miért termesztették és fogyasztották? A gyümölcs mérgező hatását Plinius határozottan cáfolja, sőt, megemlíti, hogy az ő idejében, az 1. században a baracktermesztés kifejezetten jövedelmezőnek számított, a gyümölcsöt egészségesnek tartották, sőt, több fajtáját is ismerték. Plinius olyannyira nem hitt a barack mérgező voltában, hogy állítása szerint ez a legalkalmasabb étel a betegeknek, a baracklé pedig borral vagy ecettel elkeverve valódi csodaszernek számít. A barackot egyébként szintén az első században Apicius is említi a szakácskönyvében, szerinte például az őszibarackot borsikafűvel és sóval tartósítva illik elrakni, a kajszit pedig egyebek mellett húsok mellé ajánlja.

A barack jó marketingjéről árulkodik az is, hogy a rómaiak még freskókon is megörökítették a gyümölcsöt: Herculaneumban két képen is látható barack. Azért nem mindenki rajongott értük: Galénosz még a második században is úgy gondolta, hogy barackot enni veszélyes, mert könnyen romlik, és ami könnyen romlik, az romlásnak indítja az embert is. Igaz, nemcsak a barackra gyanakodott, hanem úgy általában minden gyümölcsöt egészségtelennek tartott, ez azonban nem sok mindenkit tartott vissza a barackozástól. Ami veszélyes, vonzó, ha meg még drága is (Mohácsyék szerint az első században egy szem barackért akár 30 sesterciust is elkértek), törvényszerű, hogy megőrülnek érte az emberek – Rómában ráadásul a baracknál sokkal cifrább dolgokat is fogyasztottak, elég csak a mindenre bőven mért garumra vagy az ízesítőként használt ólomra gondolni.

A gall és a francia barack

Columella és Plinius a római (perzsa) barackon kívül a gall barackot is emlegették, ezzel pedig megint galibát okoztak, ennek hatására ugyanis egyes botanikusok azon a vonalon indultak el, hogy az őszibarack őshazája nem is Perzsia, hanem Gallia, vagyis a barack francia. A Magyar Nyelvőr 1951-es számaiban olvasható is, hogy Pécsett (és másutt) a népnyelv „francia baracknak” hívja az őszibarackot, ami nem ennek a vélt eredetnek állított emléket (hanem annak, hogy Franciaországban nemesített fajtákat ültettek), de az biztos, hogy nem segített eloszlatni a homályt.

A barack aztán úgy terjedt, ahogy a kereszténység, méghozzá Mohácsyék szerint Franciaországból, leginkább a kolostorkerteken keresztül, és el is terjedt Európa nyugati és északi részén is. Az irodalmi források legalábbis erre utalnak, de Timon Béla Őszibarack című könyve szerint a magleletek mást mutatnak: ezek szerint annak ellenére, hogy írásban nem emlegették sokat, már a rómaiak előtt, kelta településeken is találtak magmaradékokat a mai Magyarország, Lengyelország és Németország területén.

Ezek a barackológusok elmélete szerint gall barackok lehettek: nagyobb szeműek voltak, mint a perzsának nevezett gyümölcsök, és valószínűleg a Balkánon keresztül jutottak el Közép- és Észak-Európába. Valószínű, hogy ezek még nagyban különböztek a ma ismert barackoktól, de ebben nincs is semmi különös: a ma ismert barackok egymástól is olyannyira különböznek, hogy egészen a közelmúltig komoly taxonómiai viták folytak arról, hogy egyáltalán egy fajnak tekinthető-e a lapos, a kopasz, a csúcsos és így tovább.

Nagy Károly barackjai

Franciaországban kiváló körülmények között lehetett barackot termeszteni. André Leroy pomológus szerint a kilencedik században már kiterjedt területeken voltak barackosok, ami nem is csoda, hiszen Nagy Károly 800 körül a Capitulare de villis című rendeletében a barackot is felsorolta a királyi birtokon kötelezően ültetendő növények között. A rendelet 90 kötelezően telepítendő növényt említett a citromfűtől a naspolyán át az uborkáig, ezekben az a közös, hogy jellemzően valamilyen gyógyhatást tulajdonítottak nekik. Bár a pontos hatásáról megoszlottak a vélemények (Bartolomaeus Platina, az első nyomtatott szakácskönyv szerzője például csak speciális esetekben javasolta a fogyasztását, a biztonság kedvéért akkor is borral), a népi gyógyászat a magot, az európai gyümölcsöt, a virágot és a levelet is felhasználta emésztési zavarok, láz és fájdalom ellen. A magyarok is ismerték: a Néprajzi lexikon szerint az országban valószínűleg már nem sokkal a honfoglalás után megjelent, a magyar „barack” szó is az őszibarackot jelentette. Írott formában először a 14. században fordul elő, pontosabb megnevezésre csak azután lett szükség, hogy a török hódoltság korában megjelent a kajszi (amit tengeri baracknak is neveztek).

Amerre tehát elterjedt a kereszténység, a szerzetesek vitték magukkal a barackot is (még akkor is, ha korábban már ismerték ott) – nem csoda, hogy idővel a gyümölcs a katolikus ikonográfiában is helyet kapott a bűnbeesés, a megváltás és a hallgatás szimbólumaként. A Katolikus lexikon szerint érdekes módon ugyanezt az almapótló funkciót látta el a narancs és a körte is. Ez meglehetősen szerény szerepnek tűnik, ahhoz képest pedig pláne, hogy a kínai mitológia egyenesen a baracktól várta a halhatatlanságot, a japán Momotaro történetében pedig egy fiú egy hatalmas barackban száll a Földre egy gyermektelen párhoz, hogy aztán felcseperedve legyőzze a vidéket fosztogató démonokat. A történet egyes változataiban a barack a kínai verzióhoz hasonlóan a barack az örök ifjúság forrása, ami talán nem is túl meglepő, hiszen a gyümölcs Japánba is Kínából került.

A mór szál

A barack tehát meghódította Európát (Magyarországot és más borvidékeket egy újabb hullámban az 1890-es évek filoxéra-járványa után, amikor a kipusztult szőlő helyére nagy kiterjedésű barackosokat ültettek), de eddigre már Amerikát is bevette, méghozzá akkora sikerrel, hogy egyes őslakos törzsek nem sokkal a megjelenése után már esküdöztek, hogy ott mindig is termett barack. Ez nem így volt: az első magokat a spanyolok vitték magukkal, de úgy tűnik, a helyieknek is megtetszett a gyümölcs, mert a későbbi felfedezők már kiterjedt barackosokat találtak, amikor a parttól távolabb eső vidékekre érkeztek. Ezzel az őszibarack számít az első olyan afrikai-eurázsiai háziasított növénynek (vagy akár állatnak), ami szélesebb körben elterjedt az amerikai őslakosok között. Ez a spanyol barack Timon barackügyi könyve szerint megintcsak egy másik fajta barack volt: „az aranysárga színű, kemény húsú duránci gyümölcs, amit ezért a lakosság birs-baracknak is nevez”. A duránci név etimológiájára a szakirodalom többféle megfejtést ad Szíriától Gallián át Albániáig, mindenesetre általában magvaváló fajtát értettek alatta, a szerző pedig felveti azt a lehetőséget is, hogy ez a bizonyos barack nem is a rómaiak, hanem a mórok közvetítésével jutott Hispániába, onnan pedig Amerikába, ahol szerinte Mexikóban criollo néven ismerik.

Azóta annyi barackfajta lett, mint égen a csillag: Faust Miklós és Timon Béla pomológusok szerint ez már akkor gondot okozott a taxonómusoknak és botanikusoknak, amikor a modern fajták még meg sem jelentek. A barack rendszertani besorolásán Linné után is sokáig folyt a vita; akadt olyan botanikus is, aki szerint a mandula és az őszibarack ugyanaz, és ha az ember nem gondozza a barackfáját, a gyümölcs húsa elsatnyul – ami marad, az a mandula. Bár ezek a növények rokonok, ez természetesen nem igaz, de jól mutatja, hogy micsoda zavarokat keltett az egyszerű barack a tudományban. Ezt az elméletet egyébként Thomas Andrew Knight brit hortikulturalista dolgozta ki 1820-ban, tehát nem a sötét középkor terméke.

A jövő barackja

Mint gyakorlatilag minden ismert gyümölcsnek, a baracknak is szembe kell néznie a klímaváltozás kihívásaival: nemcsak a hőség és a vízhiány fenyegeti a termést, hanem a Cytospora-kéregrák, egy gombás betegség is, ami az átlagosan 20 éves élettartamú fákat megfertőzve nagyjából 50 százalékos termésveszteséget okoz, az élettartamukat pedig a felére rövidíti – ami azért is különösen kellemetlen, mert egy fa az első öt évben még csak növekszik, nem ad túl sok termést. A gombák mellett vírusok és baktériumok is fertőzik a fákat – ezek megfékezésére egy tavalyi kutatásban még a mesterséges intelligenciát is hadra fogták, de hosszabb távon csak új, reziliens fajták kikísérletezése hozhat megoldást – meg persze az, ha tavasszal nem fagynak el a virágok.

Forrás