Egy kisharsányi parasztház tornácán, úgy hatvan fokban a homlokomat törölgetve, fülgyulladással, remek villányi bortól kissé kótyagosan döbbentem rá, mennyire is megszívattam magam, amikor beígértem a szervezőknek, hogy a biztosított jegyért cserébe kritikát írok az Örkény Színház Anyegin-feldolgozásának Ördögkatlanra átrendezett előadásáról.

Az eredeti előadást nem ismerve akkor jöttem rá ugyanis, hogy amíg én, meg úgy húsz, a padokon szorosan egymás mellett izzadó sorstársam néztük, ahogy Ujvári Bors meganimált Vasarely-képek előtt bongozva Puskin sorait reppeli fel egy looperre, addig a szerencsésebb nézők a tornác túlsó felén, egy fotelekkel berendezett pajtában hallgatták, ahogy a laptop előtt lila hajban kínoskodó Kókai Tünde egy Tatjana-sort nyekereg – mármint direkt, ez a szerepe.

Még inkább megszédültem, mikor az előadásról kijőve, a jegyzetelésre használt, izzadságtól elázott borítékot markolászva elcsípek egy beszélgetésfoszlányt, miszerint ez az előadás eredetileg hatszereplős, azaz a nézők hat külön csoportba osztva bolyonganak az Örkényben, ami egy alaposságra törekvő kritikus esetében már önmagában rémálom.

Szerencsére én nem vagyok ilyen kritikus, viszont az ördögkatlanos változatot – mármint az egyik felét – rettenetesen jó színháznak találtam, úgyhogy felelőtlenül merem látatlanban ajánlani az örkényes változat megtekintését, magam is így teszek az ősszel.

Nem tudom, ki milyen gyakran forgatja az Anyegint, én a magam részéről évekkel ezelőtt olvastam gimiben. Rendszeresen beleesek abba a hibába, hogy a romantikát egy csöpögős izének képzelem, aztán mindig rám cáfolnak a szerzők – ez történt most is, amikor újraolvastam Puskin szövegét. A romantika slágerei jellemzően épp attól olyan baromi szórakoztatók, hogy a szerzők magukon, karaktereiken is gúnyolódnak, távolságot tartanak tőlük, egyszer jó ismerősükként írnak róluk, másszor meg saját regényük hőseként hivatkoznak rájuk.

Ezt a közelítő-eltávolító romantikus esztétikát a rendező, Dohy Balázs többféleképpen is lefordította a színház nyelvére, kezdve az alapfelállással, azaz a párhuzamosan futó előadásokkal. A különböző nézőpontok ellehetetlenítik az egységes, mindenre rálátó befogadást, amit egy fesztiválon még a por, a bor, a meleg, azaz a környezet miatt néha nehezen látható-hallható színészek is erősítenek.

Ez az rendezői alapötlet aztán az előadás lezárásával válik igazán vagánnyá, de erre majd a végén térek vissza, most nézzük, hol működik még jól és kevésbé jól az ironizálás.

Az egységes elbeszélés romantikus bizonytalanságának jól sikerült lefordítása még a nézőkhöz való kiszólogatás, kezdve rögtön a legelejével, ahol Ujvári egyenként megszólít minden nézőt – fesztiválkörülmények között rögtön az elején sikerült annyira feloldani a hangulatot, hogy mikor Ujvári már majdnem a végén járt a megszólításokkal, az illető benyögte, hogy most tart 28-nál. A megszólítással a színész már az elején be is húzta a nézőket, megszakadt a megszokott színháznézős hangulat, ami persze a szűk terem és az egymás oldalába vágó könyökök miatt amúgy sem volt sokáig tartható.

Ujvári az előadás első felében Puskin Galgóczy Árpád által okosan meghúzott változatát mondja, olykor magyarázza és egyes elemeket aktualizál – a levelek például Messenger-értesítéssel érkeznek, a báli hölgyekről pedig társkeresős képeket nyom a nézők orra alá. A viccelődés általában jól áll, Ujvári közvetlen, a zene is pörgeti az előadást, kiemel fontos részleteket – tankönyvi példája ez egy porosnak érezhető klasszikus aktualizálásának, talán túl tankönyvi is.

Mintha a kelleténél könnyebben nyúlnának manapság az előadások a looperekhez, a füvezésben-kokózásban-technózásban kiégett, jelmezesek szerint divatosan felöltöztetett fiatalok figurái is évről évre térnek vissza az Örkény, a Katona vagy akár a Vígszínház színpadaira – legyen szó klasszikusok feldolgozásról (pl.: @LL3t4rgIA) vagy teljesen új sztoriról (pl.: Extázis). Az aktualizálással együtt járnak a sokszor túl egyértelmű párhuzamok, gegek, magas labdák lecsapásai is, ami… hát most vagy zavarja az embert vagy nem.

Engem néha zavar, és bár Puskin is telepakolta az eredeti szöveget olyan utalásokkal, amik csak Áprily Lajos remek utánajárásai miatt érthetők a ma Magyarországáról, mintha az utóbbi években kialakult volna egy sablonnyelv a drámák aktualizálására, összességében a fiatalítására a belvárosi színházakban. Ezzel a nyelvvel haladunk tovább, Anyegin a vidékre való megérkezése után nem sokkal kap egy hangüzenetet, úgyhogy átmegyünk Tatjanáékhoz, ahol a tűző napon hüledezve ráeszmélünk, nem vagyunk egyedül, itt bizony egy másik előadás is pörgött a mienkkel párhuzamosan. A másik néző csapat is néz ránk zavart mosollyal, egy lilahajú, zöld mezes csaj meg valamit kínosan-hamisan énekelget a mikrofonba. Mármint direkt, ő éppen Anyegin érkezésétől szeppent meg.

Mivel még helyet kell cserélnünk a másik csapattal, én meg épp szédelgek a nátha miatt a léghiánytól, végül csak hátul szerzek helyet, így elsőre problémát okoz, hogy megszokjam Kókai Tünde játékát. Többször is elvesztem a fonalat, már csak azért is, mert Kókai játéka nagyban különbözik Ujváriétól, az általa megformált karakter bizonytalanabb, több köze is van Tatjanához. Az is csak nagy sokára esik le, hogy az usanka és a napszemüveg azt jelzi, hogy épp Anyeginként szólal meg.

Az előadás ezen részére viszont a tér tágassága, berendezése, a körbekínált süti, de legfőképp az átélt megpróbáltatások hozzák létre azt a már-már közösségi hangulatot, aminek megteremtése egyébként a rendező Dohy kimondott célja is volt az olvasópróbáról készült videó szerint: a mellettem ülőtől kapok egy zsepit, továbbítom a sütit, egymásra nevetünk egy ponton a másik oldalamon ülő sráccal, és talán azzal az imént még a térdembe könyöklő férfival is érzek némi bajtársiasságot, akivel Kókai most olvastatja fel a család Moszkvába utazását megelőlegező szomszéd szövegét.

Ez az utazás végül nem sikerül teljesen zökkenőmentesre, ezen a ponton kicsit mintha túl is tolnák a közönség bevonását, valami éneket tanultatnak meg velünk az évek múlásáról, amit aztán a pajtába átérve egy ponton énekelgetünk egy darabig, csettintgetés is van, de hogy ennek milyen dramaturgiai szerepe van, az rejtély marad számomra.

Mindenesetre a nézői csoportok már egyesülve érkeznek meg Moszkvába, az Anyegin által kikosarazott Tatjanának találnak egy férjet a közönség sorai közül (azaz Kókai rámutat egy nőre és karon fogja őt), gyorsan eltelik pár év, Anyegin pedig már arra ér vissza egy moszkvai bálba, hogy Tatjana társaságbeli, közkedvelt és kifogástalan nővé vált, aki semmibe veszi a férfit, akiért régen annyira epekedett.

Mivel a jelenet elején technikai babrálás volt az egyik mikrofonnal – legalábbis látszólag –, így nem volt egyértelmű, hogy direkt vagy véletlen maradt egy darab mikrofon, minek következtében a hideg Tatjana után koslató Anyegin szerelmi vallomásához Ujvárinak ki kellett kapnia Kókai kezéből a mikrofont. De nem is baj, mert ennek köszönhetően tűnt fel, mennyire királyul lett lezárva az előadás.

Emlékeztetőül: az előadás közepén Anyegin minden mai toxikus puha fiúra köröket verve azzal küldi el a neki őszintén és hevesen szerelmet valló Tatjanát, hogy ő ugyan senki mást nem venne el feleségül, csak őt, de fél, hogy a házasságban megutálná Tatjanát, mert elvette a szabadságát, ezt pedig nem akarja megtenni vele – tehát tol egy klasszikus „nem veled van a baj, hanem velem” dumát.

Namost a sztori azzal zárul, hogy Tatjana bevallja ugyan, hogy szerelmes még Anyeginbe, megköszöni neki a korábbi elutasítást, és közli, hogy ő biztos nem fogja megcsalni a férjét, majd faképnél hagyja a nárcisztikus spleenbubust. Az előadás azonban megtoldja a jelenetet azzal, hogy Kókai a random nézőből lett férjével kézenfogva kisétál a pajtából, a közönség pedig Ujvárival együtt végignézi, ahogy eltáncolnak a szó szerinti naplementébe.

Tatjana tehát felszabadul Anyegin világa, narratívája, nézőpontja alól, ehhez pedig szüksége volt egy nézőre. Valakire, aki kívülről, aki máshonnan látta a történetet, mint Anyegin vagy ő maga. Ez Anyegin legnagyobb megaláztatása, hogy amíg Tatjana története körülötte forgott, nem kellett neki, majd amikor a távolság vonzóvá tenné, Tatjana egyszer csak kisétál a történetből valakivel, aki annak elvileg része se volt.

Mi is gyanúsan méregetjük egymást a másik csoport tagjaival, mikor kisétálunk az előadásról, hogy vajon mit tudhatnak, amit mi nem. Torkom kiszáradt, nem kérdezek én már meg senkit semmiről, jegyzetelésre használt gyűrött borítékomon az izzadság miatt kissé összefolyt a tinta, úgyhogy rohanok is a laptopomért a sátramba leírni, mi is történt, mielőtt még elfelejtem.

Forrás