A 2025-ös PISA-tesztek idén szeptemberben közzétett eredménye lehangoló képet festett a 15 éves diákok tudásáról és kompetenciáiról, de az látszik belőle, hogy azokban az országokban nem történt romlás, sőt akár javulás is bekövetkezett, ahol az elmúlt évtizedben újra visszaépítették a pedagógiába az instrukcionalista megközelítést – állítja Racsmány Mihály pszichológus, memóriakutató, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának dékánja.

Racsmánynak szeptember végén jelent meg a HVG-n a „Tíz év, és a magyar oktatás nemzetközi szinten is sikertörténet lehet” című írása, ami nem kevesebbet állít, mint hogy az instrukcionalista pedagógiát, aminek középpontjában a tanári irányítás, az ismeretek közvetlen átadása és a strukturált tananyag áll, nem kellene elvetni, hanem jóval korszerűbb formában ugyan, de meg kellene tartani. Az ezzel rendszerint szembeállított, a kritikai gondolkodást középpontba helyező konstruktivista oktatás a szakember szerint is elismerésre méltó, de a közoktatás egészében nem tud hatékonyan működni – azzal igazán csak az elit iskolákban lehet szárnyalni.

Cikkében azt állítja, hogy a jelenlegi magyar kormány eddigi megnyilvánulásai alapján a konstruktivista megközelítést részesíti előnyben szemben az instrukcionalista megközelítéssel szemben. Ön viszont ez utóbbit tartaná fontosnak ahhoz, hogy a közoktatás megújulhasson. Mit jelent ez a két megközelítés?

Kezdjük azzal, hogy mindkettőnek vannak izgalmas módszertani, szervezeti és tudásépítő következményei, így én ezt úgy pontosítanám, hogy egy hibrid megoldást preferálnék, ahol mindkettőből megtartjuk a hasznos elemeket. A konstruktivizmus fő célkitűzése, hogy a tanuló felfedezze magának a tudást. Ebben a megközelítésben nem a tanár próbálja meg azt betölteni a tanuló fejébe, hanem a gyerekek feladatokat kapnak, és miközben eljutnak A-ból B-be, megismerik azokat a buktatókat és problémákat, amelyek az út során felmerülnek, és ebből tanulnak. A konstruktivista iskolai módszerek, például a projektmódszer is ebből fakadnak: a gyerekeknek a problémákra kell megoldásokat találniuk. Nagyon gyakorlati példákból indul ki, például hogy hogyan lehetne megoldani, hogy a gyalogosok biztonságosan tudjanak közlekedni. Tehát nem egy absztrakt, elméleti dologról tanulnak, ami idegen egy gyereknek, hanem érthető és releváns kérdésekből indulnak ki. A projekt során aztán a gyerekek összegyűjtik az információt, egymás között megvitatják, a végén pedig prezentálják a megoldásokat, és a tanár ezt értékeli. A flipped classroom, vagyis a fordított osztályterem, tipikus konstruktivista módszer: a diákok otthon dolgozzák fel a tananyagot, majd az órán beszélik meg és értelmezik. Ez önmagában nagyon jó, de azok a tanulók, akiknek nincsenek meg az otthoni feltételeik, erre sokkal kevésbé képesek. Ott ki fog alakulni a társas lazsálás, a potyautas effektus, hogy bár az órán ott vannak, de teljesen passzívan. Nem beszélve arról, hogy ha magukra hagyjuk a gyerekeket, és nekik az adott területen még nincsen elég tudásuk, akkor rossz megoldások is születhetnek, és azok fognak beragadni. Szóval a konstruktivista megközelítéssel az elit iskolákban lehet igazán látványos eredményeket elérni, mert ott nemcsak a diákok, de a tanárok is nagyon szelektáltak, és a sok jó képességű, otthonról sok tudást hozó gyerekekkel ez tényleg ez jól működik.

Ezzel szemben az instrukcionalista megközelítés hogy néz ki?

Forrás