Mert mi lehetünk a garancia

– Egyre inkább vélem, hogy a régi és a feltörekvő hatalmi erők demokrácia melletti elkötelezettsége és a személyi kultuszt kivető gyakorlata homályba vész. A kétharmados többséggel kormányzó hatalom (legyen az bármely oldalon) előbb vagy utóbb, de torzul és annak gyakorlói (akarva, akaratlanul) hajlamossá válnak összemosni a szilárd többségi felhatalmazást a saját akaratuk érvényesítésének mechanizmusával. A régi hatalom már semmilyen garanciát nem ad ennek elkerülésére, hiszen az működteti. Az új feltörekvő politikai erő pedig deklaráltan nem is törekszik ilyen garanciákat adni és azok nélkül hirdeti “az egy a zászló, egy a tábor” elvet. Ebben a helyzetben azt gondolom, hogy e hiányzó garanciákat a hiteles civil tömörülések,  magyarország jelenlegi gazdasági és politikai, geopolitikai helyzetében alkalmazható programmal rendelkező új pártok, esetleg független képviselők tudják majd biztosítani az új törvényhozásban.

A személyes meglátásom az, hogy soha többé nem szabad egyetlen pártnak sem 2/3-al bírnia a parlamentben.

A változáshoz “csupán” annyi kell, hogy az új törvényhozásban legalább kétharmadban valóban változást akaró képviselők üljenek. Ebben az esetben nem állhat elő ismét az az állapot, hogy gyakorlatilag egy adott párt akarata érvényesül, és úgy végre működhet a fékek és ellensúlyok szerepe is. A megnyugtató az lenne, ha ez a szükséges minimum kétharmad nem egyetlen pártból, hanem a változást akarók szélesebb köréből állna össze.

Én ott leszek a megmérettetésen, hogy e garanciák egyik záloga lehessek.

A ’26-os parlamenti választások kampánya már folyik. Nyilvánvaló, hogy a Magyar Péter jelenség, ami képes volt becsatornázni és rabul ejteni a Reményt és a Reménykedőket Magyarországot valószínüleg egyfajta kétpártrendszer felé vezeti, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

Egyesek szerint kormányváltás lesz, mások nincsenek meggyőződve arról, hogy egy esetleges kormányváltás egyben rendszerváltást is fog eredményezni. Magyar Péter kezdeményezéseivel a kezdeti időszakban. Mára ez a tű meggörbült.

Tetszik vagy sem, Orbán Viktor bizonyította, hogy fajsúlyos nemzetközi politikussá nőtte ki magát, kiállt az illegális bevándorlás szinte (szinte) minden formájával szemben.

Szerencsés vagyok, évtizedeket tölthettem el munkám és családom révén a világ számos fejlett és fejlődő országaiban, ismerhettem meg politikai rezsimeket és az azok alatt virágzó és sanyargó emberek életét egyaránt.

A demokrácia nem alapértelmezett, nem alapjog, azt ki kell vívni és meg kell védeni, leginkább pedig rendeltetése szerint kell működtetni. Én azt látom, ma ez Magyarországon veszélyben van és azt is látni vélem, de legalább az sejlik bennem, hogy Magyar Péter és pártja, támogatottsága, megkerülhetetlen szerepe, a választási eredménytől függetlenül velünk marad — és talán értünk– hosszútávú tényező lesz.

A kétpártrendszer nem garancia, csak alternatíva. Számomra nyilvánvaló, hogy az észszerű döntések, a fékek és ellensúlyok szerepe éppen az ilyen rendszerekben igényli az idológiai dogmáktól és pártfinanszírozási kötelékektől lehetőleg mentes, mind a két oldallal logikus és építő együttműködést biztosítani képes  politikusok, szakpolitikusok jelenlétét a törvényhozásban, az országgyűlésben.

Korábban Magyar Péter ezt mondta:

„Aki 26-ban elindul a Tiszával szemben az nem szereti a hazáját.”

Lehetne ezt a kijelentést egyszerűen figyelmen kívül hagyni, de nem. Nem, mert –szerintem– a Remény mozgalma mostanra olyan erőt képvisel, ami alapján eredményessége szinte borítékolható. Eredményessége, de nem feltétlenül az elsöprő győzelme! Egy ilyen helyzetben ez az alapjaiban sértő, de érthető, kijelentés azt sugallta számomra már ’24 novemberében, hogy Magyar Péter nem győzni akar csupán, hanem a 2/3-os kormányzati erőre tőr. Ez mára deklarált célja. A szinte abszolult parlamenti többségről pedig már tudjuk, hogy a legnemesebb célok és elhatározások mellet és éppen azok ellenére, hová vezet vagy vezethet.

Én szeretem a hazámat, ezt életem során talán már bizonyítottam is. A politikusi, politikai ambíció pedig nem lehet bűn. A célokért és a közösségért való tenni akarásért pedig nem kell a hatalmon lévő vagy a mindenkori hatalomra törő politikai tömörülés vezetőjétől engedélyt kérni. A parlamenti választás egy meghívásos verseny, az országyülés összetétele pedig annak eredménye. Oda kevés kivétellel minden szavazati joggal bíró magyar állampolgár benevezhet.

Én ott leszek, a nevezésemet leadom, a rajtvonalra felállok még akkor is, ha tudom, hogy keserves idők és aránytalan esélyek várnak rám.

Az elmúlt napokban hosszasan beszélgettem egy számomra fontos, engem tanácsokkal és kritikákkal támogató , talán mondhatom, barátommal.

„Kezdj el kimenni az emberek közé, mutasd meg magad!” – mondta.

Igaza van. Hiszen, ahogyan felütésemben kezdtem, a kampány már folyik. Napról napra egyre többet fogjuk látni, ahogyan a jelenleg politikai funkciók terén birtokon belüli, és az aspiráns jelöltek miként fognak egyre többször facsemetét ültetni, gyerekekkel, rászorulókkal jótékonykodni, járókeretes nénikkel idősotthonokban táncra perdülni, szemetet szedni és így tovább.

A politikai választások egy szimpátia verseny. Sajnos az az átverős fajta. Önkormányzati képviselőként már megkaptam, hogy többet kell az emberek között lenni, részt kell venni a „kocsonyafesztiválon”. Igaz. Sajnos a mai, és nemcsak a magyar közbeszéd megosztó és felszínes formája ezt (is) megköveteli. Tapasztalom, hogy nem számít, hogy például kis helyi politikusként hány családnak, embernek segítesz effektíven problémájának megoldásában, mekkora erőfeszítést teszel –eredményesen– egy helyi beruházás megszületéséért. Az számít, mit mondanak rólad. Orbán nemrég azt mondta:

„Az igazság nem attól függ, hogy azt hányan hiszik el.”

Kevesebb az, amiben teljességgel egyet tudok vele érteni mint az, amiben nem: Hát ez pont olyan, amiben igaza lehetett.

Említett tanácsadóm és kritikusom figyelmeztet:

„Komoly érvekkel, logikus magyarázatokkal nem lehet eredményt elérni. Választásokon nem.”

Mégis, a sajnos néha arra utaló jelek ellenére, hinni akarom, hogy a magyar egy bölcs nép.

Nem vagyok naiv, mégis bízom abban, hogy leszünk annyian  jövőbe tekintő és konstruktív tenni akarással bíró képviselőjelöltek, hogy a kétpártrendszerben szükséges fékek és egyensúlyok szerepét biztosítani is képes nélkülözhetetlen parlamenti jelenlétet kellő számban sikerül elérni.

Minden tisztességes eszközzel azon leszek, hogy köztük legyek.

Az ellenzék harsogja, hogy vissza kell venni a „lopott vagyont”. Valóban!
Azonban van még valami (legalább kettő), amit vissza kell venni és nem kevésbé fontos: A közhatalomba vetett bizalmat és az önmagunknak kijáró tiszteletet. A mindenkinek kijáró tiszteletet .

Már rég nem az a kérdés mi és miért veszett oda, az a feladat, hogy a rend, a mindenki számára értelmezhető polgári rend vissza tudjon állni.

Elgondolkodtató, hogy a ’26-os választásokra éppen kilencven évessé válnak József Attila dunaparti szavai: