„A magyar közélet tragédiája nem az, hogy a politikusok hazugok, romlottak és számítók, hanem az, hogy a magyarok tíz körömmel ragaszkodnak hozzájuk, és úgy várják tőlük létezésük feltételeit, mint jobbágy a földesúrtól, aki talán egy nap majd megengedi neki, hogy a szemébe nézzen. A magyarság létállapota nem állampolgári, hanem alattvalói: a politika nem a közös ügyek intézése, hanem úrhatnámság.

A népképviselet nem javul meg magától, az uszító és tolvajló politikusok nem válnak maguktól államférfiakká: a polgárság feladata megfosztani a politikát attól a monopóliumától, hogy társadalmi kontroll nélkül formálja Magyarország sorsát, különben akármelyik párt vagy politikus uralma a jövőben sem a közösségi akarat függvénye, hanem mindig és csakis saját hatalmi mámorának arrogáns önkielégítése lesz. A jobbágyok és a polgárok állapota közt nem az a különbség, hogy az utóbbiak kormányfőjének a nadrágja nem buggyos, hanem az, hogy egy jobbágytársadalomban a politikus diktál, a jobbágy meg szolgál, egy polgári társadalomban pedig a polgár diktál, és a politikus szolgál. Magyarországon ennek a relációnak a nyugatos normája végzetesen megfordult: a politikus rendelkezik, a nép pedig kiszolgálja az akaratát. A hatalomnak nincs erkölcse, csak érdeke – ha nincs, aki megkövetelje tőle a kulturális és az erkölcsi, az európai és a nemzeti minimumokat, akkor azokat el is fogja árulni, ahogy harmincöt éve teszi nap mint nap.„

A fenti sorok Puzsér Róber mai írásának bevezetője. Ezeket a sorokat „el kell lopnom”, mert olyan közérthetőséggel írja le azt, ami engem motivál. Véleménye, véleményem kondicionál: a mindenkori hatalom nem maradhat kontrtoll és garanciák nélkül.

Csak ismételni tudom önmagam:

– Egyre inkább vélem, hogy a régi és a feltörekvő hatalmi erők demokrácia melletti elkötelezettsége és a személyi kultuszt kivető gyakorlata homályba vész. A kétharmados többséggel kormányzó hatalom (legyen az bármely oldalon) előbb vagy utóbb, de torzul és annak gyakorlói (akarva, akaratlanul) hajlamossá válnak összemosni a szilárd többségi felhatalmazást a saját akaratuk érvényesítésének mechanizmusával. A régi hatalom már semmilyen garanciát nem ad ennek elkerülésére, hiszen az működteti. A feltörekvő pedig deklaráltan nem is törekszik ilyen garanciákat adni és azok nélkül hirdeti “az egy a zászló, egy a tábor” elvet. Ebben a helyzetben azt gondolom, hogy e hiányzó garanciákat a független képviseleti szereplők és a hiteles civil tömörülések és kisebb politikai pártok tudják majd biztosítani az új törvényhozásban.
Én ott leszek a megmérettetésen, hogy e garanciák egyik záloga lehessek.