Mivel az állami szolgáltatók az Orbán-kormány utolsó évében már nem teljesítették adatszolgáltatási kötelezettségeiket, az évek óta az államigazgatás és a kormányzat helyett dolgozó Víz Koalíció csak október végére tudta elkészíteni a hazai víziközmű-hálózat állapotáról és annak változásairól szóló aktuális tanulmányát.

Ez az a szervezet, amely az elmúlt években közérdekű adatigényléssel és aktív vízműves szakemberek segítségével összeállította az előző évi helyzetet tükröző látleleteket a vizes infrastruktúrát felügyelő Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) helyett. A civilek először 2022-ben szembesítették a lakosságot a magyarországi vízvezeték-hálózat katasztrofális állapotával. Akkor derült ki, hogy a nyilvánosan elérhető adatok alapján Magyarországon a hálózati vízveszteség átlagosan 21 százalék, de van ahol az ivóvíz 60 százaléka tűnik el a rendszerből. A civil hálózat első tanulmányából tudhattuk meg azt is, hogy a hazai vízvezetékrendszer felújítási ciklusa az évtized elején átlagosan 271 év, vagyis közel három évszázad kellene ahhoz, hogy a teljes hálózatrendszert újszerű állapotúnak lehessen nyilvánítani, miközben a vezetékek átlagos élettartama alig 60-100 év.

Hálózati veszteség

A kedden nyilvánosságra hozott 53 oldalas dokumentum szerint a helyzet – csodák csodája – nem lett jobb. A hálózati hibák száma évi 2,5 ezerrel nőtt, így egyre közelebb kerül az évi százezerhez, a teljes országos vezetékszakaszon továbbra is kilométerenként átlagosan évente van egy csőtörés. A teljes hálózat közel 85 százaléka túlnyomóan kockázatos vagy kockázatos. A kitermelt, megtisztított és a hálózatba betáplált ivóvíz ötöde továbbra is veszteségként jelentkezik (a hálózati veszteség 20,64, az értékesítési veszteség 23,4 százalék).

2024-ben továbbra sem tudott egyetlen szolgáltató sem 10 százaléknál kisebb veszteséget kimutatni, a többség a 10-30 százalékos tartományba esik, de a BORSODVÍZ Önkormányzati Közüzemi Szolgáltató Zrt. és a MIVÍZ Miskolci Vízmű Kft. esetében a kitermelt, tisztított és hálózatba táplált vízmennyiség közel fele veszendőbe ment. Országos szinten a hálózati veszteség 2024-ben 20,64 százalék, az ennél értelemszerűen magasabb hálózati pedig 23,4 százalék volt.

A felújítási ciklus időtartama ismét 324 év, miközben a vezetékek tervezett életkora átlagosan 50-100 év. Összességében a hálózati rekonstrukció üteme egyre jobban lemarad a hálózat amortizációjától, miközben a víziközműhálózat egyre kritikusabb állapotba kerül. Az öt év adatai arra utalnak, hogy minden vizsgált évben 300 év körül alakult a teljes felújítási ciklus időtartama. Első ránézésre könnyen kijelenthető, hogy igaz, hogy nem javult a helyzet, de nem is romlott. Ez a kijelentés azonban súlyos tévedés: a helyzet évről-évre romlik, és minden további eltelt évvel nő a ciklus időtartama.

Szennyvízek

Az országos víziközmű-hálózat 2024-es állapotát bemutató tanulmány idén először a szennyvízkezelésre vonatkozó adatok elemzésével is kiegészült.

Ismert. hogy a hagyományos tisztítási technológiák nem képesek maradéktalanul kiszűrni a háztartási szennyvízből a különféle mikroműanyagokat, gyógyszermaradványokat, antibiotikumokat és rezisztens baktériumokat. Ezek a tisztított vízzel a természetes befogadókba (folyókba, tavakba) kerülnek, veszélyeztetve a vízi ökoszisztémát. A jelentésből kiderül, hogy

„Magyarországon évente több mint félmilliárd köbméter tisztított kommunális szennyvíz keletkezik, amelyet szinte teljes egészében természetes vizekbe engednek. A klímaváltozás és az aszályok miatt sürgető lenne ennek a vízmennyiségnek az újrahasznosítása az iparban vagy a mezőgazdaságban, ám ennek jogi, technológiai (például harmadlagos tisztítási fázisok hiánya) és szabályozási korlátai vannak”.

Ezért sem mindegy, hogy míg 1990-ben a lakások 41,6 százaléka, 2004-ben 61 százaléka volt bekötve a csatornahálózatba, 2024-re ez az arány, elsősorban az uniós forrásokból megvalósult fejlesztéseknek köszönhetően 84,9 százalékra emelkedett, a szennyvízgyűjtő hálózat teljes hossza pedig elérte a 72,3 ezer kilométert.
Az országos átlag ugyanakkor jelentős területi különbségeket takar. 2024-ben Közép-Magyarországon a lakások 91,8 százaléka, Közép-Dunántúlon 90,5 százaléka rendelkezett csatornabekötéssel, míg a Dél-Alföldön ez az arány 75,1 százalék, a Dél-Dunántúlon pedig 75,8 százalék volt. A további fejlesztéseket az is nehezíti, hogy Magyarország településeinek 76,7 százalék a 2000 fő alatti, és ez a településszerkezet a szennyvíz összegyűjtése és tisztítása szempontjából kedvezőtlenebb
feltételeket teremt.

Örvendetes ugyanakkor, hogy a szennyvíztisztítás technológiai színvonala országos szinten magasnak tekinthető: 2024-ben a megtisztított szennyvíz 92,3 százaléka a III. fokozatú, azaz emelt szintű tisztításon esett át, míg a II. fokozatú biológiai kezelés részaránya 7,7 százalék, a kizárólag mechanikai, I. fokozatú kezelésé pedig már csak mintegy 0,05 százalék volt. Ugyanakkor az összes közüzemi rendszerben elvezetett szennyvíz mintegy 2,0 százaléka tisztítás nélkül került elvezetésre. A III. fokozat dominanciája arra utal, hogy a hazai infrastruktúra jelentős részében rendelkezésre állnak a szervesanyag-eltávolításon túlmutató, elsősorban a tápanyagok eltávolítására is alkalmas technológiai elemek, az alkalmazás mértéke azonban területileg eltérő. Míg több megyében a kezelt szennyvíz csaknem teljes egésze III. fokozatú tisztítást kap, Bács-Kiskunban ennek aránya 56,1 százaléka, Nógrádban 59,2 százaléka, Borsod-Abaúj-Zemplénben pedig 70,3 százaléka, és ezekben a térségekben nagyobb szerepe maradt a II. fokozatú kezelésnek. A jelentés szerint ez a különbség különösen fontos a kibocsátási eredmények értelmezésénél: „amennyiben a foszfor- és nitrogén-határérték túllépések a magas III. fokozatú kezelési arány mellett is gyakoriak, az arra utalhat, hogy a probléma nem pusztán a megfelelő technológiai fokozat hiányából, hanem a meglévő rendszerek tényleges üzemeltetési hatásfokából, kapacitásából vagy terhelési viszonyaiból is eredhet”.

Rezsicsökkentett állapot

A jelentés felveti a jelenlegi helyzet kialakulásához jelentős mértékben hozzájáruló „rezsicsökkentés” felelősségét, amely a korábban sem egységes és jelentős különbségeket mutató lakossági víz- és csatornadíjakat hosszú évekre konzerválta. A tanulmány kitér a víz befagyasztott „árának” irreális mértékére is: ma egy liter átlagosan 34 fillérért megvásárolt ivóvíz előállítási költsége 78 fillér.

Magyarországon jelenleg az egy főre eső napi vízfogyasztás kb. 95 liter/fő/nap, a rezsicsökkentett árak miatt különösebb takarékosság és felelős ivóvízhasználat nélkül. Az olcsó vízhasználat nem ösztönöz megtakarításra, következésképpen ez az érték lényegesen alacsonyabb lehetne. A sávhatárokat és a díjkategóriákat csak széleskörű szakmai és társadalmi egyeztetés alapján lehet meghatározni. Jelenleg a lakossági fogyasztók az előállított és felhasznált ivóvíz költségének kevesebb mint felét fizetik ki, amikor kiegyenlítik számlájukat.

A költség nagyobb részét tekinthetjük a fogyasztó támogatásának. Ennek a támogatásnak a mértéke nem a fogyasztó anyagi helyzetétől, szociális rászorultságától függ, hanem attól, hogy melyik településen használja fel az ivóvizet. Tizenhárom év elmaradását vélhetően nem lehet egy lépcsőben, csak fokozatosan kialakítani, de a lakossági díjak korrekcióját célszerű a jelentősen sokrétű tarifarendszer egységesítése felé terelni.

Mivel a jelenlegi finanszírozással az ágazat hosszú távú működőképessége nem tartható fenn, a tanulmány megfogalmazza a sávos lakossági ivóvízdíj bevezetésének lehetőségét, és javaslatokat tesz az állami és önkormányzati támogatással megvalósítható víztakarékossági beruházásokra.

Forrás